Dr. Charles C. Ryrie

AZ EVOLÚCIÓ

Az evolúció egyszerű jelentése "bármely irányba történő változás". Bizonyos körülmények között teljesen jogos a használata, mint pl. a következő mondatban: "Századunkban jelentős fejlődés tapasztalható a tömegkommunikáció terén." Mikor azonban az eredetre alkalmazzák, jelentésváltozáson megy keresztül. Magában foglalja azt az elméletet, hogy az eredet az első élő egységtől kezdve az új fajokig természetes folyamat eredménye. Teóriája szerint a tengerben levő vegyi anyagok több millió évvel ezelőtt a nap és a kozmikus energia hatására véletlenszerű összekapcsolódást hoztak létre, egy vagy több egysejtű organizmust, melyekből azután jótékony mutáció és természetes kiválasztódás útján fejlődtek ki a ma élő növények, állatok és emberi lények.

Senki sem vitatja, hogy hatalmas változások, soha nem tapasztalható fejlődés ment végbe a teremtett világban. Az evolúciót vallók számára azonban ez a fejlődési folyamat magában foglalja az új, bonyolultabb fajoknak a kevésbé összetett szubsztanciákból való létrejöttét. Ezek egyike sem teszi szükségessé Isten létét vagy munkáját. Charles Darwin kijelentette: "A természetes kiválasztódás semmit sem ér, ha bármely pontján is csoda folytán végbemenő beavatkozást igényel" (R.E.D. Clark, Darwin: Before and After; Darvin; London: Paternoster Press, 1948; 86.o.). Julian Huxley ezt az álláspontot erősítette meg, amikor kijelentette: "Isteni közbeavatkozást feltételezni az anyag és energia egymásra hatásánál a történelem egy pontján nem csupán szükségtelen, de logikátlan is" (Evolution in Action; New American Libary, 1964; 20.o.).

Az evolúció tanítása úgy szól, hogy az ember hosszú folyamat során fejlődött ki, mutáció és természetes szelekció, kiválasztódás útján egyszerűbb élőlényekből, melyek hasonlóképpen visszavezethetik eredetüket egy alacsonyabb rendű lényen át az egysejtű lényig.

Nyilvánvaló, hogy a természetes evolúció alapja a tudomány és a hit.

Az evolúció megoldása

Részletesen kell foglalkoznunk az evolúció elméletével ahhoz, hogy választ adjunk az eredet kérdéseire és az elmélet néhány problémájára. Számos értékes könyv jelent meg e témakörben, melyből pontosabb képet kaphatunk. Többek között elolvasásra ajánlom Henry M. Moris és Bolton Davidheiser (Evolution and Christian Faith; Philadelphia: Presbyterian and Reformed, 1969), valamint A.E. Wilder Smith írásait.

A. Az evolúció alaptételei

Az evolúció számos alaptételen nyugszik. (1) A bolygók és a csillagok egy hatalmas robbanás következtében jöttek létre, mely felszabadította az addig összesűrített állapotban levő és körpályán haladó protonokat és neutronokat. Ez a sűrű, tömör anyag óriási gyorsasággal, folyamatosan tágul az eredeti robbanási ponttal ellentétes irányban. Ennek az elméletnek egy változata az ún. állandósági teória, mely feltételezi, hogy a világegyetemben öröktől fogva folyamatosan alakul, "jön létre" az anyag.

(2) Az élet véletlen folytán jött létre, amikor az élettelen anyagból megjelent az egysejtű lény.

(3) Miután az élet véletlenül kezdődött, az összes többi élő szervezet ebből az egy és az azt követő egyszerű létformákból fejlődött ki fokozatosan bonyolultabbá. Ez a folyamat hozta létre az embert is.

B. Az evolúció folyamata

Ha egyszerű képletbe akarnánk foglalni az evolúciós folyamatot, ez a következőképp nézne ki:

M(utációk)+T(ermészetes)K(iválasztódás)*I(dő)=Evolúció. Ez az egyenlőség jól kifejezi az evolúció mechanizmusát.

A mutáció elmélete az evolúció alappillére. A mutáció hirtelen bekövetkezett kisméretű változás a gének DNS (dezoxiribonukleinsav) kódjában. Eredményeképpen az utódok jelentős mértékben eltérő jellegeket mutatnak ahhoz az életformához képest, amelyből származnak. Más szóval, egy organizmusban kisméretű változás jön létre, mely átöröklődik az utódba. Véletlen folytán azután ismét adódik egy másik ilyen változás, stb. Ha a szervezet elegendő változáson megy keresztül és sikerül fennmaradnia, akkor az életforma lénnyé fejlődik, és így tovább. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mutáció az evolúció folyamatának végső magyarázata. Julian Huxley írja: "Nem csupán az evolúció egyik hatóereje, hanem az evolúcióban az egyetlen cselekvő erő" (Evolution in Action; 35.o.)

Természetes kiválasztódás mechanizmusa őrzi meg a mutációk által létrehozott változásokat. Ha olyan változás történt, mely előnyös az organizmusra nézve, a természetes kiválasztódás következtében pusztán előnyös volta miatt fennmarad. A káros vagy hasznot nem jelentő változásokat a természetes kiválasztódás figyelmen kívül hagyja, nem őrzi meg. (Előnyös mindaz a változás, mely elősegíti az organizmus bonyolultabbá válását.) Fontos azt is megjegyeznünk, hogy a természetes kiválasztódás nevében hordozza jellegét: természetes. Nem laboratóriumi vagy melegházi kiválasztódás; hanem a nyers természetben végbemenő folyamat, mely állítólag kiszorítja a káros mutációkat és megőrzi az előnyöseket. A folyamat következtében pedig idővel az organizmus öröklött tulajdonságai fokozatosan javulnak.

Az evolúció szükségszerű tényezője az idő, hosszú korszakok sora. Mivel ritkán fordul elő mutáció, elegendő időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő számú jótékony mutáció mehessen végbe, maradjon meg természetes kiválasztódással, hogy hathatósan változást hozhasson létre: az organizmust bonyolultabbá tehesse. A szükséges idő-tényező lecsökkentése érdekében egyesek feltételezik, hogy voltak ún. "robbanásszerű" mutációk, azaz egy időben párhuzamosan végbemenő, előnyös változásokat hirtelen kiváltó mutációk, melyek lerövidítették a folyamathoz szükséges időtartamot.

AZ EVOLÚCIÓ PROBLÉMÁI

A. A mutációk problémája

Valóban képes lenne a mutáció arra, amit neki tulajdonítanak? Vegyük számba a következőket:

1. A mutáció ritka és szinte kizárólagosan káros jelenség. A muslinca (Drosophila ampelophaga) felhasználásával végzett kísérlet során, ahol is mesterséges úton hoztak létre mutációt, úgy találták, hogy a becslések szerint 1 millióból 1 gyümölcslégyben jön létre mutáció. Továbbá Theodosius Dobzhansky, aki számos ilyen kísérletet folytatott le, elismerte, hogy "a mutáns egyedek a leggyakrabban többé-kevésbé előnytelen változatot képviselnek", valamint hogy "a mutációk káros jellege komoly nehézséget jelent" (Evolution, Genetics, and Man; New York: John Wiley and Sons, 1955; 150.o.).

2. Honnan származnak az újabb gének? Mutáció útján még nem jött létre új faj, vagy egy már meglévő fajon belül új testrész. Mégis ennek kellett történnie, ha az elmélet igaz. A protozoa például, nem rendelkezik fogakkal. Honnan eredtek tehát a gének, melyek a fogakat létrehozták, ha valóban a protozoából fejlődtünk ki? A mutáció már meglevő organizmusokban előforduló változás, nem hoz létre új szervezetet. Mégis valahol és valamilyen módon új fajoknak, a már meglévőkön belül pedig új rendszereknek kellett kialakulniuk (mint pl. a vérkeringés vagy a hallás rendszere).

Íme egy példa arra, hogyan birkózik meg a kérdéssel az evolúció: "Ha a mutáció, mely az örökletes változás egyedüli bizonyítható módja, mindig a már meglevő génekben végbemenő változásokat jelenti, első pillantásra úgy tűnik, nincs okunk az emberi szervezetben az új elemek evolúciójának megértéséhez. Ehhez ugyanis új örökletes tényezőkre lenne szükség, nem pedig a már meglevők megváltoztatására. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a testben fennálló feltételek és az örökletes anyag igen bonyolult. Külső behatás következtében a testben található enzimek arányainak megváltozása feltehetően eredményezhet változást a testrészek növekedésének gyorsaságában, mint pl. a homlokcsont egy részének kifejlődésében, mely a szarvat hozta létre. Nehéz elképzelni, hogyan okozhatott gén-mutáció enzim-átcsoportosítást, de ha figyelembe vesszük a test felépítésének bonyolultságát, talán lehetséges. Az sem elképzelhetetlen, hogy új gének is közrejátszanak a folyamatban. Tudjuk, hogy a kromoszómákon belül megkettőződnek a gének, s ilyen esetben a párt alkotó gének közül az egyik olyan mértékű változáson mehet keresztül mutáció következtében, hogy valójában új génként működik.

Ezek a felvetések teljes mértékben spekuláción alapulnak. Ma még nem állíthatunk mást, többet annál, minthogy előfordulása a szervezetben kétségtelen az evolúció során; valamint hogy jelenlétük szükségszerű ahhoz, hogy bonyolultabbá tegye a szervezetet; ami az evolúció terminológiájában rendszerint a fejlődés fogalmával kapcsolatos. Azt is kell jelentenünk, hogy nincs pontos ismeretünk ezek evolúciójának részleteiről." (G.S. Carter, A Hundred Years of Evolution; New York: Macmillan, 1958; 184-5).

A fentieknek több köze van a hithez, mint a tényekhez!

B. Problémák a természetes kiválasztódással kapcsolatban

1. A természetes kiválasztódás valóban garantálja-e a fejlődést? Magától értetődőnek tűnik, hiszen ha egy mellékág maradna meg, majd hamarosan kipusztulna, nem lenne tere az evolúciónak. A probléma azonban az: elvárhatjuk-e ugyanezt a természetes szelekciótól? Laboratóriumi körülmények között ez történik, de mit eredményez a természetes kiválasztódás? Egy evolucionista szerint: "Az evolúciós következményekkel járó természetes szelekciót csupán olyan körülmények között figyelték meg, ahol az ember drasztikusan új körülmények biztosításával nagyban befolyásolta a kiválasztás folyamatát" (J.B.S. Haldane, Nature; March 14, 1959; 51.o.).

2. Az egyedi mutációk. Felismerheti-e a természetes kiválasztódás a mutáció értékét, miközben a következő, a szervezet kialakításához szükséges mutáció véletlenszerű bekövetkezésére várakozik? Ha például a szem fejlődésében a könnycsatornát létrehozó mutáció ment elsőként végbe, a természetes kiválasztódás fenntartotta volna-e a könnycsatornát a szervezetben, míg a pillákat, nyílást, szaruhártyát, lencsét, stb. kiváltó mutáció végbemegy? Vagy éppen természetes kiválasztódás miatt pusztulna el az a lény, melynek van könnycsatornája, de a látás rendszerének egyéb alkotórészei híján haszontalannak tekinthető?

3. Cirkuláris érvelés. A mutációk és a természetes kiválasztódás egymásra hatása az evolúció magyarázataként az ún. cirkuláris érvelés. Julian Huxley beismeri: "Jelen ismereteink alapján a természetes kiválasztódás szükségszerűen hozza létre a genetikai alkalmazkodás pedig ugyanakkor a természetes kiválasztódás hatóerejének feltételezett bizonyítéka" (Evolution in Action; 43.o.).

C. Az időtartamot érintő problémák

Bár a mutáció ritka és leggyakrabban káros hatású, s bár a természetes kiválasztódás következtében a mutáns ág rendszerint pusztulásra van ítélve, a hozzá nem értő számára még mindig elképzelhető, hogy megfelelő időtartam biztosításával bármi, még az evolúció is megtörténhet. Huxley magyarázata a következő: "Az összes élőlény kora azonos- kb. 2.000 millió évre vezethetik vissza eredetüket. Ilyen hatalmas időszakon belül a jelentéktelen változások összesítése könnyen tűnhet csodás adaptációnak, s az egyes generációk közötti gén-frekvencia eltérése multiplikációja radikális javulásokat vagy teljesen új lényeket hozhat létre" (Evolution in Action; 41.o.)

Az ilyen kijelentés azonban megcáfolható, ha közelebbről megvizsgáljuk. "Annak esélye, hogy egyetlen egy használható protein kialakult a föld egész történelme során, még az összes megfelelő atomok felhasználásának és a vázolt sebességnek figyelembevételével is: 10 a 161-ediken az egyhez. Ez a szám 160 nullát tartalmaz. Érdemes megemlíteni azt is, hogy még ha egy molekula ki is alakult volna, ennek csak akkor lett volna jelentősége egy másik protein molekula kialakításában, ha létezett volna megfelelő duplikációs folyamat. S még abban az esetben is, ha létezik ilyen, az élő szervezet kialakulásához egyéb, minőségileg különböző proteinokra is szükség van. Morowitz minimálisra csökkentett sejtje 239 protein molekulát tartalmaz, s ebből legalább 124-nek feltétlenül különböző proteinnek kell lennie" (James F. Coppedge, Evolution: Possible or Impossible; Grand Rapids: Zondervan, 1973; 109-110. o.). Mások is hasonló következtetésekre jutottak a protein molekulák kialakulásának esélyét illetően. Lecomta du Nouy francia tudós 1:10 243-adikonban állapította meg az arányt. Charles E. Guye, svájci matematikus, kalkulációja szerint 1:10 60-adikon az esély. Murray Edennek, a Massachusetts Institute of Technology munkatársának, valamint Marcel Schutzenbergernek, a Párizsi Egyetem professzorának, egyöntetű nyilatkozata szerint digitális számítógépeik kalkulációjának adatai alapján az evolúció lehetetlen (Mathematical Challenges to the neo-Darwinian Interpretation of Evolution; szerk. P.S. Moorhead és M.M. Kaplan; Philadelphia: Wistar Institue Press, 1947, 34.o.).

Az eshetőség tört számokban jelentkezik (pl. 1 az 5 millióhoz), s mikor ilyen kis törtszámról van szó egy protein molekula véletlenszerű kialakulásánál, a matematikus nullában állapítaná meg az esemény eshetőségét. Az evolúció híve azonban elképzelhetően rámutat arra, hogy azért létezik, ha minimálisan is, egy esély arra, hogy az evolúció végbemenjen, mivel évmilliárdok sem elegendők ahhoz, hogy a folyamatot az ésszerű eshetőség szintjére emeljék. Davidheiser tesztet folytatott a jól ismert mondás alapján: ha egymillió majom egymillió éven át ütne egymillió írógépet, fennáll a lehetősége, hogy meghatározott kísérleti körülmények között véletlenül egy Shakespeare-darabot másolnak le. Arra a következtetésére jutott, hogy ha csak nagybetűket használnak állandó és folyamatos sebességű gépelés mellett, és csak az 1Mózes első versét kellene is lemásolniuk, egy millió majom sem lenne képes sohasem az 1Mózes 1:1 lemásolására, nemhogy egy Shakespeare-darab legépelésére egymilliárd év alatt (Evolution and Christian Faith; 362-3. o.) Még "Hamlet" első sorának ("Ber: Who's There?") lemásolásához is 284 trillió éven át folytatott rendszeresen ismétlődő kísérletekre lenne szükség, ez pedig önmagában jóval meghaladja azt az időt, amelyre állítólagosan az evolúciónak szüksége volt mindazon eredmények elérésére, amelyeket ennek a folyamatnak tulajdonítanak. Nyilvánvalóan óriási hitre van szükség ahhoz, hogy valaki elfogadja: evolúcióval, véletlenül jött létre mindaz, ami ma létezik.

Kialakulhatott-e az élet véletlenszerűen? Egyetlen protein (fehérje) molekula véletlenszerű kialakulásának esélye 1:10 243-adikon, amely leírva egy egyest követő 243 nullát tartalmazó szám. Ez a hányados oly elenyésző, hogy értéke egyenlőnek mondható a nullával.

D. A termodinamika második törvénye

A termodinamika második törvénye kimondja, hogy bár a világmindenségben fellelhető energia mennyisége állandó, a hasznos munka végzésére rendelkezésre álló energia folyton csökken (ugyanakkor az entrópia, a felhasználhatatlan energia mértéke állandóan növekszik). A világmindenségben tehát minden a rendszertelenség, a nagyobb káosz felé halad. Ez az állítás azonban tökéletesen ellenkezik az evolúció tanításával. Egy vita során hallottam, amint az evolúció elméletét támogató résztvevő szarkasztikusan megjegyezte: az evolúció a termodinamika második törvénye alóli kivételt képviseli.

Hogyan reagálnak az evolúció hirdetői a termodinamikai törvény által felvetett, látszólag megoldhatatlan problémára?

Egyesek szerint a világmindenség kialakulása óta eltelt idő hossza miatt bármi, még az evolúció is elképzelhető. Ne feledjük azonban, hogy az évmilliárdok során az entrópia növekedett, és az említett törvény sem veszti egy pillanatra sem érvényét.

Vannak, akik azt próbálják kimutatni, hogy létezik kivétel a törvény alól. Lehetséges, hogy ez így van, de csak átmeneti lehet, és az entrópiának a környezet egyéb területein való növekedése árán képzelhető el.

Mások a földet nyitott rendszerként kezelik, és arra hivatkoznak, hogy a Naptól kapja energiáját. A napenergia infúziója azonban nem jár haszonnal, hacsak a hatáskörébe eső részecskéknek nincs olyan belső motorja, mely képes a törvény visszafordítására. A Nap például évezredeken át süthetné a betontömböket anélkül, hogy bármikor újabb vagy mutációs betontömbök jönnének létre, mivel a beton nem tartalmaz a napenergia átalakítására szolgáló mechanizmust. Szükség van nem csak megfelelő energia-átalakító folyamatra, hanem egy előre programozott sablonra, munkatervre is, mielőtt a napenergia visszafordíthatná az említett törvényt. Joggal tehető fel a kérdés: Hogyan alakultak ki azok a ma élő szervezetekhez nélkülözhetetlen anyagok, melyeket azonban csak ez utóbbiak hozhattak létre? (Harold F. Blum, Time's Arrow and Princeton: Princeton University Press, 1968; 170.o.).

AZ EVOLÚCIÓ KÉPE

Az őskori leletek állítólagosan bizonyítékot szolgáltatnak az evolúciós folyamatra. Nem magyarázzák ugyan meg, hogyan ment végbe a folyamat, de képszerűen szemléltetik a mutáció és természetes kiválasztódás hosszú korok során kialakult eredményeit. Az evolúciós elmélet hívei szerint, mivel a kőzetek alsó rétegeiben alacsonyabb rendű életformák maradványai találhatók, mint a magasabb rétegekben, a bonyolultabb életformák egyszerűbből való kifejlődése bizonyítottnak látszik.

Szorosan vett értelemben az ásatásokra alapozott érv körkörös, önmagában forduló magyarázat. A rétegek korát a kövületek alapján állapítják meg, míg a kövületeket időben a rétegek szerint csoportosítják. Az evolucionisták ugyan azt állítják, hogy a külső kormeghatározó módszer megszakítja a kört. A kor meghatározásának módszere általában az anyagok felbomlásának hányadosára épül. A gyertya pl. mindig egyenlő gyorsasággal ég el, kivéve, ha pl. egy nyitott ablak egy időre felgyorsítja ezt a folyamatot. A föld körüli pára eltűnése vagy az özönvíz hatalmas nyomása pl. a nyitott ablakhoz hasonlóan felgyorsíthatta a változás sebességét a földtörténet folyamán. Ha ez így történt, akkor az eddig felállított adatok tévesek. Az eljárásra vonatkozó kihatása is jelentős lenne. A káliumargon korelemző módszer alapja, azaz hogy a vizsgált kőzet kialakulása idején korelemző módszer alapja, azaz hogy a vizsgált kőzet kialakulása idején nem tartalmazott-e argon 40-et, eleve kérdéses feltevés. Ennek alapján a Hawaii szigeten található Kilauea vulkán pár ezer éves bazaltoszlopainak korát 100,000 és 40 millió év között határozták meg. Ez az eltérés arra mutat, hogy egyéb tényezők mellett a hidrosztatikus nyomás jelentős hatását fejtheti ki a kőzetekre (Science, 1968, 161:1132, vö. Journal of Geophysical Research, 1968, 73:4603).

Az őskori leletek nyújtotta kép egyik jelentős problémája, hogy hiányoznak az átmeneti formák, a milliószámra előkerülő leletek közül még egyetlen egyet sem találtak. Mostanáig már legalább egy előkerülhetett volna. A legrégebbi leletek valójában az általuk képviselt csoport minden jellemző vonásával rendelkeznek anélkül, hogy a következő csoport irányába történő fejlődésre mutatnának. Egyesek szerint az archaeornis (vagy archaeopteryx) az ún. "hiányzó lánc" egy példája, mivel kinézésre félig hüllő, félig madár. Ugyanakkor teljes egészében madárnak mondható, még ha szokatlan jellegű is. Mindenesetre hirtelen, mindenfelé átmeneti ős nélkül jelent meg.

A másik probléma az, hogy a bonyolultabb létformákat tartalmazó rétegek fölötti rétegek is tartalmaznak számos egyszerű létformát rögzítő leletet. Százával találhatók ilyenek, bár előfordulásuk ténye ellentétes azzal a képpel, melyet az evolúció alapján kellene találnunk.

Nyilvánvalóan sokkal részletesebben lehetne írni erről a témáról. Célom itt az volt, hogy az evolúció fő érvére összpontosítsak, és rámutassak legszembetűnőbb gyengeségeire. Senki sem képes arra, hogy minden érvet számba vegyen. Ezért szerintem az evolúció hiányosságainak ismerete és nyilvánosságra hozatala a legfontosabb: a ritka és káros mutáció, a természetes kiválasztás káros változással szembeni viselkedése, a véletlenszerű kialakulás esélyének elenyésző hányadosa, a termodinamika második törvényének megértésére, és az átmenet bizonyítékának hiánya az őskori leletekben.

Végül alá kell húznunk az evolúciós elmélete legfőbb tényezőjét, a hitet. Végső soron az evolúcióhoz ugyanúgy hit szükséges, mint a teremtés elméletéhez. Nagyon őszintén fogalmaz két tudós egy közösen kiadott könyvben: "A biológusok valójában ma is éppen olyan messze vannak az első protoplazma kialakulásának magyarázatát illetően, mint eddig bármikor. Semmivel sem kézzelfoghatóbbak azoknak a bizonyítékai sem, akik az élet eredetét a megfelelő vegyi elemek véletlenszerű összekapcsolódása alapján akarják megmagyarázni, mint azoknak a bizonyítékai, akik hitüket egy isteni lénybe vetik, s annak alapján magyarázzák az élet kifejlődését. Az utóbbiak hite nyilvánvalóan épp annyira indokolt, mint az előzőeké" (Harry J. Fuller és Oswald Tippo, College Botany; New York: Holt, Rinehart Winston, 1961; 25.o.).

Ősemberek

A neander-völgyi ember (Homo sapiens neanderthalensis)

1856-ban a németországi Düsseldorf melletti Neander-völgyben egy barlangban emberi csontvázmaradványokat fedeztek fel. Egy 1908-ban ugyanott felfedezett csontváz azután évtizedekig modellként szerepelt tankönyvek illusztrációihoz és múzeumi kiállításokon, mint az ember egyik, 40-50 ezer évvel ezelőtt élt őse. Ezek az illusztrációk a neander-völgyi embert bestiális arckifejezéssel, vastag nyakkal, görnyedt háttal és roggyant térddel ábrázolták.

1957-ben a tudósok alaposan megvizsgálták a csontokat modernebb műszerek segítségével. Megállapították, hogy a csontváz valószínűleg egy idős emberé volt, aki heveny csontbetegségben (köszvény) szenvedett, innen a púposság és a csontváz deformáltsága. Elképzelhető, hogy a barlangban élés következményeként kevesebb D-vitamin jutott ezen emberek szervezetébe, ami tovább rontotta csontjaik szerkezetét. A Neander-völgyben talált többi maradvány alapján arra lehet következtetni, hogy abban a törzsben gyakori volt az ízületi gyulladás. Máskülönben felegyenesedve jártak, intelligensek voltak, művészi hajlamuk fejlett volt, és szertartással temették halottaikat.

Koponyájuk űrtartalmát megvizsgálva kiderült, hogy agyuk térfogata kb. 1600 cm3 volt. Az emberszabású majmok agyának térfogata 450-650 cm3 között mozog, míg a modern embereké 1000-1500 cm3 között. A neander-völgyiek tehát igazi Homo Sapiensek voltak.

Nebraskai ember

1922-ben Harold Cook talált egy szokatlan fogat Nebraskában. Henry Osborn professzor, aki akkor a New York-i Természetrajzi Múzeumnál dolgozott, határozottan kijelentette, hogy az a fog egy félig majom - félig emberi teremtményé volt. Számos tudós és szakember értett vele egyet. És Amerika egy teljesen amerikai majomember büszke tulajdonosává vált.

Henry Osborn és kollégái nem tudták eldönteni, hogy minek nevezzék a fog tulajdonosát: majomszerű embernek, vagy inkább emberszerű majomnak. Ennek ellenére a fog alapján rekonstruáltak egy állkapcsot, azután egy koponyát, végül egy egész csontvázat. Arckifejezést és izmokat is adtak neki, és ezt az emberhez hasonló találmányt bemutatták a Illustrated London News-ban.

A nebraskai ember összesen 5 évet húzott ki. További feltárások után 1927-ben kiderült, hogy az a furcsa fog, amelynek alapján egy egész embert rekonstruáltak, nem egy majomembertől származott, hanem egy kihalt vaddisznótól.

1927-ben a Science magazin közölte Gregory W.K. másfél oldalas cikkét, amelyben visszavonta azt az állítását, hogy a nebraskai ember emberszabású volt, és beismerte, hogy disznófogra alapozták elméletüket.

Vissza