A munkásember

Volt egy templom, ami mindenki előtt nyitva állt napközben, hogy bárki bemehessen imádkozni. A lelkész dél körül mindig megnézte, kik mennek be a templomba. Az egyik nap látott egy borostás, piszkos ruhába öltözött embert, aki kifelé menet köszönés képpen bólintott a fejével.

A rákövetkező napokban, ez a férfi mindig ugyanabban az időben jelent meg. Furcsállotta a lelkész, hogy ilyen ember is betévedt a templomba, és kételkedett abban, hogy tényleg imádkozni jár oda. Sokat foglalkoztatta a gondolat, hogy miért is jár oda ez az ember, végül egyik nap kíváncsiságból leszólította kifelé menet, szívélyes hangon: „Hagy kérdezzem meg, miért jár ide nap, mint nap?”
„Nem messze a templomtól házat építünk, és ott dolgozom. Déltől van 1 órás ebédidőm. Gyorsan megeszem az ebédem és a maradék időt itt töltöm imádsággal, hogy erőt merítsek, de sajnos csak éppen pár percem marad imádkozni.” – válaszolta a munkásember.
„Oh, értem. És mit lehet imádkozni, ha mindig csak pár percet tud itt tölteni a templomban?” – érdeklődött tovább a pap.

„Mindig ugyanazt az imát mondom el: Drága Atyám, ma ismételten eljöttem, hogy elmondjam, mennyire boldog és hálás vagyok neked, hogy eltörölted a bűneimet és, hogy ismerhetlek. Én nem tudom, hogyan kell jól imádkozni, de azt tudom, hogy sokat gondolok rád. Szóval Jézus köszönöm, hogy meghallgattál. Ámen.”

A lelkész meghatódott a munkásember egyszerű, őszinte és szívből jövő imáján. Mondta, hogy jöjjön nyugodtan, ha ideje engedi, szeretettel látja. Végül a munkásember visszasietett az építkezéshez, mivel letelt az ebédideje.

A rákövetkező napokban a pap nem látta a munkásembert eljönni a templomba. Pár nap után kezdett aggódni, így elment az építkezésre, hogy megkeresse. Sajnálattal hallotta, hogy kórházba került, egy baleset folytán, így azonnal elindult, hogy meglátogassa. De mindenki sajnálkozott, mivel nagyon szerették azt az embert. Amerre csak járt, mosolyt csalt a körülötte levők arcára, és nyugalmat árasztott.

A lelkész, amikor belépett a kórházi szobába, a nővér örömmel köszöntötte: „Végre valaki, aki meglátogatja szegény embert. Már jó pár napja itt van, és még csak egy virágot sem küldtek neki, pedig egy olyan kedves ember, és még sincs, aki meglátogatná, vagy gondolna rá.” Ezután kiment a szobából.

A munkásember arcán ugyan úgy ott volt, az öröm, mint előtte, és így szólt: „ Drága lelkész úr! A nővérkének nincs igaza. Én olyan boldog vagyok, mert mindig van valaki az ágyam mellett, aki fogja a kezem, és szelíd halk hangon beszél hozzám.”
„És mit mond?” – meglepődve kérdezte a pap.

„Drága gyermekem, ma ismételten eljöttem, hogy elmondjam, mennyire boldog vagyok, hogy eltöröltem a bűneidet és, hogy megismertél. Mindig öröm volt számomra őszinte imáidat hallgatni, és sokat gondolok rád. Szeretlek és gondot viselek rólad, ne aggódj!”

Vissza