Olvassunk együtt!

Nicky Cruz: Bandavezérből prédikátor

Igaz történet 18 részben

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész

1. rész

SENKI SEM TÖRŐDIK VELEM

"Fogjátok meg erősen a bolond fickót!" - kiáltotta valaki.

A repülőgép ajtaját már kinyitották és én lerohantam a lépcsőn a New York-i repülőtérre. 1955. január 4.-e volt, és a hideg szél belemart arcomba és fülembe.

Csak néhány órával ezelőtt hozott apám a repülőgépre. Lázadó és elkeseredett puerto-rico-i voltam. A pilóta gondjaira bíztak, lelkére kötvén, hogy tartson a gépen, amíg Frank fivérem át nem vesz. De amint kinyílt az ajtó, elsőként siklottam ki és átszáguldottam a kifutópályán. Hárman rohantak rám és az ajtó melletti vaslánchoz szorítottak. A jeges szél átfújt vékony trópusi ruhámon, amíg megpróbáltam kiszabadulni. Egy kapus elkapta a karomat, és a másik három visszatért foglalatosságához. Számomra játéknak tűnt az egész, s fintorogva néztem a kapus képébe.

"Mi bajod van hát, te bolond puerto-ricoi?" - kérdezte tőlem.

Elfogott a nevetés, amikor hangjában megéreztem a gyűlöletet. Kővér arcát csípte a hideg, és szemei könnyeztek a szélben. A fogai között cigarettacsutkát tartott. Éreztem, hogy egész testem megfeszül. Ez ugyanaz a gyűlölet volt, melyet apám, anyám, tanítóm és a puerto-ricoi rendőrség iránt éreztem. Gyűlölet! Erőlködtem, hogy kiszabaduljak az ember szorításából, de úgy tartotta karomat, mint egy bilincs.

"Eredj fiú! Vissza a repülőhöz!" - Ránéztem, s köptem egyet.

"Disznó!" - mondta. "Piszkos disznó!" Lazított a szorításon és a nyakamat akarta megfogni, de én karja alatt kisiklottam, s a nyitott ajtón keresztül a repülőtér épületének a belsejébe ugrottam.

Halottam magam mögött a hangokat és a sietős lépteket. Átszaladtam a hosszú folyóson, kikerülve azokat, akik a géphez mentek. Hirtelen egy csarnokba kerültem, átfutottam egy ajtón és az utcán találtam magam.

Autóbusz várt berregő motorral és nyitott ajtóval az utca szélén. Emberek szálltak be és én közéjük furakodtam. A kalauz megragadta a ruhám ujját és kérte a viteldíjat. Vállat vontam, és spanyolul válaszoltam. Kedvetlenül odébb tolt, - sok dolga volt, s nem ért rá egy fiúval vesződni, aki még angolul sem ért rendesen. Mialatt egy asszonyra fordította figyelmét, aki nem tudott bánni a pénztárcájával, behúztam a fejem, és háta mögött becsúsztam a kocsi belseje felé. Egy pillantás a kalauzra megnyugtatott hogy nem vett észre. Továbbsurrantam hátrafelé és leültem egy ablak melletti helyre.

Mikor a busz elindult, láttam a kövér kapust, amint az utcán állt és minden irányba tekingetett. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne kopogjak ki az ablakon, és ne integessek. Ezt jól megcsináltam!

Aztán visszaültem a helyemre, az előttem levő üléshez nyomtam a térdem és homlokom a piszkos ablakhoz támasztottam.

A busz haladt a maga útján New York belsejében. Hó és latyak borította a járdát és az úttestet. Eddig mindig tisztának és csodálatosnak képzeltem el a havat, olyasminek, ami kilométereken át, borít egy meseországot. De itt ragadós latyak volt minden. A lélegzetem bepárázta az ablakot és egy kerek fejet rajzoltam rá az ujjammal.

A tegnapi napra gondoltam. Akkor még a házunk előtti dombon álltam. Emlékszem, lábam alatt a fű, zöld volt, közte tarka virágokkal. A földek lágy hajlással lejtettek a falu felé. Arcomat langyos szellő simogatta és a hátamon mely barna és csupasz volt, éreztem a nap melegét.

Puerto Rico ország, telve napsugárral és mezítlábas gyermekekkel. Olyan ország, ahol a férfiak sem hordanak inget és a nők tétlenül ténferegnek a napsütésben. Éjjel és nappal állandóan hallani lehet a gitár és a dob hangját. A virágok, a dal, a nevető emberek és az azúrkék víz országa.

De a tudatlanságé is, babonák és varázslásoknak országa. A sötétben hallani a dob hangját a pálmákkal benőtt dombokon át, amíg a maga dolgát végzi a varázsló, és az isteneknek áldoznak a tűz lángjánál táncolva.

Szüleim spiritiszták voltak és abból éltek, hogy a démonokat kiűzzék, és összeköttetést hozzanak létre a holtak szellemével. Papa egyike volt a sziget legfélelmetesebb embereinek. Egy méter nyolcvannál is magasabb volt és roppantál széles vállú. Ezért a sziget lakói a "Nagy"-nak szólították. A második világháborúban megsebesült, ezért járadékot kapott a kormánytól.

De a családban tizenhét fiú volt és egy lány, így a háború után ismét a szellemeihez fordult, hogy élni tudjunk.

Mama volt a médium. A házunk volt minden ceremónia székhelye, itt voltak az ülések és a varázslások. Az egész szigetről emberek százai özönlöttek hozzánk, hogy részt vegyenek, a szellemidézésekben és a meditációkban.

A dombon lévő nagy házunktól út vezetett le a faluba, Las Piedras-ba, mely a völgyben terült. Lakói éjjel-nappal jöttek hozzánk fel az ösvényen,- a "varázsházba".

Bár papa volt a spiritiszták főembere, voltak sokan mások is, akik házunkat fő állomáshelyükké tették. Némelyek heteken át is ottmaradtak, hogy gonosz lelkeket, ördögöket űzzenek.

Az első szobában állt egy asztal, melynél az emberek ültek, akik összeköttetésbe akartak kerülni a halottak lelkével. Papa ezen a téren igen tapasztalt vált és könyvtára volt erről az egész "tudományról", melyhez hasonló nem volt a szigeten.

Egy kora reggel két férfi egy megszállott asszonyt hozott hozzánk. Testvérem, Gene,és én kiszálltunk az ágyból és az ajtó résén át néztük, hogy a két férfi hogyan helyezi a nőt az asztalra. Az asszony forgolódott, dobálta magát, s állandóan jajgatott. A férfiak két oldalt álltak és erősen tartották. Mama a lábához ült, szemeit a mennyezetre emelte és különös szavakat énekelt. Papa a konyhába ment és kis fekete urnával jött vissza, melyben áldozati füst égett. Volt egy nagy zöld békája is, melyet az asszony testére helyezett. Azután az urnát vékony láncon az asszony feje fölé akasztotta és valamilyen port hintett a görcsösen vonagló testre.

Reszkettünk a félelemtől, amikor megparancsolta a gonosz lelkeknek, hogy menjenek ki a nőből a békába. Az asszony hirtelen hátradobta a fejét és élesen felkiáltott, a béka pedig egyetlen ugrással a küszöbön termett. A nő fetrengve dobálta magát, kiszabadult a férfiak kezéből és a padlóra esett. A szája rángatózott, a nyelvét átharapta, véres hab jött ki a száján.

Végül is megnyugodott és nagyon csendesen feküdt. Apám kijelentette a gyógyulást, és a férfiak pénzt adtak neki. Aztán a hátsó ajtón kivitték a nőt, ismét megköszönve papának, amit ők csodatételnek neveztek.

Gyerekorom tele volt félelemmel és utálattal. A nagy család azt jelentette, hogy az egyesekkel csak keveset lehet törődni. Szüleimtől féltem és nem szerettem a varázslásokat, amik naponta végbementek náluk.

Nyáron, még mielőtt iskolába mentem, papa bezárt a galambketrecbe. Késő este volt és rajtakapott, hogy egy kis pénzt csentem a mamától. Menekülni akartam, de elcsípett.

- "Nem tudsz elfutni, fiú! Aki lop, meg kell érte fizetnie!"

- "Gyűlöllek!" - kiáltottam neki. Felemelt, mint egy kiskutyát, s jól megrázott.

- "Meg akarlak tanítani, hogyan kell apáddal beszélni!"- kiáltotta. Aztán, mint egy zsákot alácsapott a hóna alá, s a sötét udvaron keresztül a galambházba vitt. Halottam, ahogy a zárral babrál, aztán kinyílt az ajtó.

- "Itt maradsz a madaraknál, míg meg nem javulsz!"

Betolt az ajtón és becsukta mögöttem. Teljesen sötétben maradtam. Halottam a zár kattanását aztán apa hangját a résen: "Vacsorát sem kapsz!" Lépései lassan eltávolodtak.

A félelemtől szinte megdermedtem. Öklömmel vertem az ajtót, a lábaimmal rugdostam, kiabáltam. A galambok felébredtek és a ketrec megtelt hirtelen a szárnyaik csattogásával, melyek a sötétségben nekem repültek. Kezemmel az arcomat védtem és elkeseredetten sírtam, mialatt a madarak a falnak csapódtak és arcomat, nyakamat csípték. Levetettem magam a piszkos földre és kezemmel a fejem betakartam, a csapkodó szárnyakkal nem törődtem.

Örökkévalóságnak tűnt, míg papa ismét kinyitotta az ajtót, engem kivonszolt és az udvarra rángatott.

- "Máskor meggondolod, hogy lopj-e, és még szemtelenül feleselj!"- mondta szigorúan. Azon az estén álomba sírtam magam és a repdeső madarakkal álmodtam, melyek körülvettek. Eltávolodtam szüleimtől és később az iskolától is. Gyűlöltem minden felsőbbséget. Aztán, nyolc éves koromban teljesen a szüleim ellensége lettem. Forró nyári délután volt. Mama egynéhány asszonnyal, kik médiumként szolgáltak, a nagy asztalnál ült és kávéztak. Már sokat játszottam a testvéreimmel és fáradtan a szobám felé mentem, közben egy labdát gurítottam a padlón. Az egyik asszony azt mondta a mamának: "Milyen szép kisfiú a te Nickyd! Azt hiszem büszke lehetsz rá!"

Mama rám meredt, aztán székén előre-hátra kezdett himbálódzni. Szemei kitágultak, hogy csupán a fehérje látszott. Karjait kinyitotta maga előtt az asztalon. Ujjai megmerevedtek, s remegtek, mikor lassan felemelte a karját feje felé és különös éneklő hangon ezt mondta:

- "Ez nem az én fiam...nem, nem Nicky...sohasem is volt...ő a legnagyobb varázsló fia...nem, nem az enyém, ő a Sátáné...az ördög fia..."

Leejtettem a labdát, az végiggurult a szobán. Lassan visszahátráltam a falhoz, mialatt a mama transzban tovább beszélt, hangja felemelkedett, és leszállt: "Nem az enyém...nem az enyém.., az ördög van az életében...A Sátán ujja megérintette az ő életét...a szívében vadállat lakozik... nem, nem az enyém."

Láttam, hogy könnyek folynak végig az arcán. Hirtelen tágra nyílt szemmel hozzám fordult, így rikácsolt:

- "Ki veled, ördög! Menj! Takarodj! Ki veled!"

A félelemtől mozdulni sem mertem. Aztán a szobámba futottam és az ágyra vetettem magam. Gondolataim, mint megbolydult méhkas rajzottak. "Nem az ő gyermeke...az ördög fia...nem szeretÉ senki sem törődik velem, senki..."

Aztán megjöttek a könnyeim, sírtam, jajgattam. A fájdalom, ami elfogott, elviselhetetlen volt és öklömmel vertem az ágyat, míg ki nem merültem.

Úgy öntötte el a gyűlölet a lelkemet, mint az áradat a korallzátonyt. Gyűlöltem az anyámat. Ó Istenem, mennyire gyűlöltem! Fájdalmat akartam neki okozni, kínozni szerettem volna, visszafizetni, amit kaptam. Feltéptem az ajtót és ordítva a szobába rohantam. Az asszonyok még mindig együtt ültek. Öklömmel vertem az asztalt és kiabáltam. Annyira elfogott a gyűlölet, hogy csak dadogni tudtam. A szavak nem akartak engedelmeskedni: "Gyűlöllek!"- reszketve mutattam anyámra. "Gyűlöllek! Mindenért meg fogsz nekem fizetni, hallod? Mindenért meg fogsz fizetni!"

Két kisebb testvérem kíváncsian állt az ajtóban. Félrelöktem őket, leugráltam a lépcsőkön s a veranda alatt elrejtőztem, azon az árnyas, hűvös helyen, ahol már gyakran megbújtam. Mialatt ott a porban kuporogtam, hallottam, hogy az asszonyok nevetnek rajtam és a mama hangja mindegyik közül kihallatszott amint azt kiáltotta: "Látjátok? Ugye megmondtam! A Sátán fia." Mennyire gyűlöltem! Szerettem volna megsemmisíteni, csak nem tudtam, hogy hogyan. Csalódottságomban sírtam. "Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek!"- kiáltottam, de senki sem hallotta. Senki sem törődött velem. Kétségbeesésemben kapartam, dobáltam a körülöttem levő piszkot és magamra hánytam. Az arcomra tapadt és összekeveredett a könnyeimmel. Hátamra feküdtem, s a porban hemperegtem, ami mind jobban bemocskolt. Kimerülten csuktam le szemeimet és sírtam, míg álomba nem merültem.

A nap már lenyugodott, mikor felébredtem és a veranda alól kimásztam. A papa épp kinyitotta a hátsó ajtót és sárga fénynyaláb esett rám amint a legalsó lépcsőfokon álltam.

- "Te disznó!"- kiáltott rám. - ''Mit kerestél ott lenn ilyen sokáig? Csak nézd meg magad! Nálunk nem kell malac! Menj, mosakodj meg és aztán gyere vacsorázni!"

Engedelmeskedtem, de mialatt mosakodtam, tudtam, hogy mindig gyűlölni fogom. Tudtam, hogy sohasem fogok többé szeretni senkit és azt is tudtam, hogy soha többé nem fogok sírni. Soha!

Az ördög fiának csak félelem, mocsok és gyűlölet jut.

Sok puerto-ricói családnál szokásban volt hogy a gyerekeket New Yorkba küldik, amint elég idősek ahhoz, hogy magukat el tudják tartani. Idősebb testvéreim közül már hatan voltak ott. Már mind megnősültek és foglalkoznak valamivel.

De én még nagyon fiatal voltam. Az elkövetkezendő öt évben szüleim rájöttek, hogy én sem maradhatok otthon. Az iskolában lázadóvá lettem, s egy nap fejbe vertem egy kislányt kővel, aztán ott álltam és néztem, hogy szivárog a haján keresztül a vér. A gyerek kiabált és sírt, én pedig nevetve álltam ott.

Este apám arcul ütött és a szám vérzett. "Vérért vért!"- kiáltotta.

Légpuskát vásároltam, hogy madarakat lőjek, de a gyilkolás nem elégített ki. Kis testüket meg akartam csonkítani. Testvéreim elhúzódtak tőlem, elriasztotta őket a vér utáni vágyam.

A nyolcadik osztályban összevesztem a tanítóval. Egy napon tanítás közben "nigger"-nek neveztem. Az osztályban csend lett, s érezni lehetett a feszültséget.

A tanító a termen keresztül hozzám jött: - "Tudod fiam, hogy te egy nagyszájú taknyos vagy?" - kérdezte.

"Sajnálom, nigger - mondtam - nem akartam olyan nagyszájú lenni."

Mielőtt mozdulni tudtam volna, szájon vágott. Éreztem a vért a számban és amint lefolyt az államon. Karommal csépelni kezdtem. Ő egyik kezét homlokomra szorította, s a másik karjával távol tartott magától, miközben ökleimmel a levegőt vagdostam. Mikor láttam, hogy kilátástalan küzdelmet vívok, visszavonultam. - "Most már elég nigger! - kiáltottam - Megyek a rendőrségre!" - és kifutottam a teremből.

Utánam futott és azt kiáltotta: - "Várj csak! Sajnálom a dolgot!" - De én már messze voltam. Nem mentem a rendőrségre, hanem apámhoz. Elmeséltem neki, hogy a tanító meg akart ölni. Dühös lett, bement a házba és mikor visszajött, a revolvert dugta az övébe. "Gyere fiam, most majd meglátjuk, hogy ki kit öl meg!"

Visszamentünk az iskolába. Közben állandóan azon örültem, hogy mit fog csinálni az a nagy ember, ha apám haragjával kell szembe néznie. A tanító nem volt a teremben.

"Várj itt fiam,"- mondta apám - "Beszélek az igazgatóval és tisztázzuk a dolgot." Kissé összébb húztam magam, de vártam.

Apám sokáig volt az igazgatónál, s mikor kijött karon ragadott. - "Remélem fiam, megmagyarázol egyet - mást. Előre! Menjünk haza!"

"Te piszkos hazudozó!" - mondta, mikor a ház előtt megálltunk. Felemelte a kezét és meg akart ütni, de én megugrottam és visszaszaladtam az ösvényen.

"Na hiszen jól van!"- kiáltotta utánam. - "Repülj kicsim, repülj! Úgy is vissza jössz, és akkor megkapod a részed."

Hazamentem, de csak három nap múlva. A rendőrség fogott el az egyik sziget belseje felé vezető úton, s hazavittek apámhoz, aki megtartotta ígéretét.

A következő két évben ötször szöktem meg, de a rendőrség mindig megtalált és hazavittek. Végül is szüleim kétségbeesetten írtak fivéremnek és kérték nem mehetnék-e hozzá? Frank beleegyezett és így előkészületeket tettek az utazásomra.

Elutazásom reggelén minden testvérem a ház kapujába gyűlt. Mama erősen magához ölelt és mondani akart valamit, de nem tudott szólni. Én semmit sem éreztem iránta. Közömbösen vettem a kofferomat és beszálltam a kis kocsiba s egyszer se néztem hátra.

A San Juan-i repülőtérig 45 perces volt az út: Ott a papa odaadta nekem a repülőjegyemet és egy tízdollárost nyomott a markomba. "Azonnal hívjad fel Frankot, amint New Yorkba érsz. A pilóta vigyáz rád, míg a bátyád megjön." - mondta.

Sokáig nézett engem, kimagaslóan állt mellettem, míg hullámos haját lengette a könnyű szél. Számára nagyon kicsinynek és sajnálni valónak tűntem, amint ott álltam az ajtó mellett, kezemben az ócska kofferommal. Ajka remegett mikor a kezét nyújtotta. Aztán hirtelen átölelt hosszú karjával, magához vont és halottam, ahogy zokogva mondja: "Hijo mijo." /fiacskám/

Aztán elengedett és gyorsan azt mondta: "Légy jó fiú, kis madaram!" Elfordultam és felrohantam lépcsőn, s lefoglaltam egy helyet magamnak az ablaknál.

Odakint láthattam apám nagy, magányos alakját, a "Nagy"-ot, amint a sövénynél állt. Egyszer a kezemet felemeltem, mintha integetni akarnék, de megzavarodtam. Ő elfordult és gyorsan kiment a kocsijához.

Mit mondott nekem? "Kis madaram". Visszaemlékeztem, hogy apa évekkel ezelőtt néha így hívott. Hintaszékben ült a verandán, a pipáját szívta, miközben mesélt a madárról, ami Puerto Rico-ban legendás volt. Nem volt lába és állandóan repülnie kellett. Papa szomorúan nézett rám: - "Te is ilyen vagy, Nicky. Nyugtalan vagy, mint egy kismadár, amelyiknek állandóan úton kell lennie." Lassan csóválta a fejét, az égre nézett és füstgomolyagot fújt a levelek felé, melyek a veranda tetejéről függtek.

Ez a madárka soványka és nagyon könnyű. Annyira könnyű, mint egy pehely és a leggyengébb szél is felkapja; a szélben alszik. Állandóan menekül. Elrejtőzik, mert állandóan ellenségei, és a Nap között van. Ha néha magasabbra repülnek, mint ő, akkor a Föld sötét hátteréből láthatják. De kis szárnyai átlátszóak, mint a tiszta víz a lagúnában. Ameddig nagyon magasan repül, nem láthatják. Így hát sohasem pihen.

Papa hátradőlt és kék füstfelleget fújt a tiszta levegőbe.

- "De hogyan eszik?" - kérdeztem. - "Repülés közben eszik"- mondta papa. Lassan, elgondolkodva beszélt, mintha látná maga előtt.

- "Rovarokat és pillangókat fog magának. Nincs lába, mindig repülnie kell."

A történet elgondolkodtatott.

- "De ha rossz idő van? Ha nem süt a Nap, mi van olyankor? Hogy tud menekülni az ellenségei elől?"

- "Rossz időben olyan magasra száll, hogy senki sem láthatja. Csak egyszer hagyja abba a repülést. Csak egyszer jön le a Földre. Akkor, ha meghal. Ha egyszer a földet érintette, nem tud többé repülni."

Papa a fenekemre vert és eltolt magától: - "Menj, kis madár, repülj! Az apád majd hív, ha elég lesz belőle."

A rétre szaladtam és kiterjesztettem a karjaimat, mintha repülnék. De valamilyen okból, amit nem foghattam fel, nem voltam elég gyors ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjem.

A repülőgép motorjai köhögtek, fekete füstöt okádva, bőgve élni kezdtek. Végre repülhettem, úton voltam.

Az autóbusz megállt. Odakint a hidegben, sötétben tarka lámpák és reklámok csillogtak. A szemben ülő férfi felállt, hogy leszálljon. Utána indultam, s leszálltam én is a hátsó ajtón, ami aztán csikorogva csapódott be mögöttem. A busz hamarosan eltűnt az utcasarkon. Egyedül voltam teljesen a nyolcmillió ember között.

Felvettem egy marokkal a piszkos hóból és lesepertem a kemény kérget róla. Alatta ragyogó fehér és tiszta volt. A számba akartam venni és megenni, de mikor megnéztem, kicsi fekete foltokban látszott a korom a vakító fehérségben. Észrevettem, hogy a levegő tele van a környező kémények kormával és a hó csakhamar úgy nézett ki, mint amit fekete borssal hintettek tele. Eldobtam.

Két napig kóboroltam a városban. Az egyik mellékutcában találtam egy ócska kabátot, amit valaki a szemétládába dobott. Az ujjai hosszúak, az alja a földig ért. Nem volt rajta gomb egy se, a zsebe leszakadt, de a kabát meleget adott. Ezen az éjszakán ülve, összekuporodva a földalattiban aludtam.

A második nap végén elszállt a lelkesedésem. Éhes voltam és rettenetesen fáztam. Már kétszer is megpróbáltam az emberekkel beszélni és kérni, hogy segítsenek. Az első egyszerűen átnézett rajtam. Egy elment, mintha nem is látott volna. A másik ellökött: "Takarodj, te kölyök! Hozzám ne érjél a mocskos mancsoddal!"

Féltem, de próbáltam uralkodni a félelmemen. Este újra az utcára mentem. A hosszú kabát az aszfaltot seperte, kis kofferemet még mindig a kezemben hordtam. Az emberek kikerültek, és utánam néztek, de látszólag senki sem akart meglátni, csak tovább mentek.

Ezen az estén kiadtam a tízdollárosomat, amit apám adott. Bementem egy kis vendéglőbe és rendeltem egy forró kolbászt, vagyis rámutattam a képre, ami a piszkos falon függőt. Lenyeltem és még egyet kértem. A pult mögött a kiszolgáló a fejét csóválta és kinyújtotta a kezét. Benyúltam a zsebembe és kivettem az összehajtogatott bankjegyet. A kiszolgáló megtörölte a kezét kötényében, kisimította a pénzt és eltüntette a zsebében. Aztán hozott nekem még egy kolbászt szósszal. Mikor elkészültem, kerestem a szolgálót, de az eltűnt valahol a konyhában. Vettem újra a kofferemet, kimentem a hideg utcára. Ez volt az első tapasztalatom az amerikai kereskedelmi életről. Honnan is tudhattam volna, hogy Amerikában egy kolbász nem tíz dollárba kerül?

Amint az utcán mendegéltem, egy templom előtt álltam meg. Nehéz vasrács zárta el az ajtót, még lakat is volt rajta. Csak álltam a szürke épület előtt és felnéztem a toronyra, amely az égre mutatott. A hideg kőfalak és a színes ablakok szinte menedéket kerestek a rács mögött. Az egyik ilyen rács mögött egy szelíd arcú, szomorú tekintetű férfi szobra állt. Kiterjesztett karjait hó fedte be. De ő is be volt zárva... Én meg ki voltam zárva.

Tovább bolyongtam az utcákon, tovább, tovább.... Ismét jött a pánik. Csaknem éjfél volt már, s én nem csak a hidegtől reszkettem, hanem féltem is. Még mindig reménykedtem abban, hogy valaki megáll mellettem és megkérdezi, segíthet-e rajtam, pedig azt sem tudtam, mit kell mondanom, ha valaki segíteni akarna rajtam. De egyedül voltam elveszetten és megfélemlítetten.

Emberek siettek el mellettem és otthagytak. Még nem tudtam, hogy emberek milliói között mennyire egyedül lehet valaki. A magány eddig mindig úgy jelent meg előttem, hogy elveszett valaki a pusztában, vagy magányos szigeten. De ez itt a legrosszabb egyedüllét volt. Láttam szépen kiöltözött embereket, akik színházból jöttek. Öreg embereket, akik kis állványon újságot vagy gyümölcsöt árultak. Rendőröket, akik kettesével járták az utcákat. A járdák tele emberekkel, de amikor az arcukba néztem, olyan magányosnak látszottak. Senki sem nevetett. Mindenkinek sietős volt az ügye.

Leültem a járda szélére és kinyitottam kis kofferemet. Ott volt a cédula a mama kézírásával, amire Frank telefonszáma volt felírva. Hirtelen éreztem, hogy hátulról meglök valaki. Egy öreges, csapzott kutya volt, aki az én óriási köpenyemet szaglászta. Átkaroltam a nyakát és magamhoz húztam; megnyalta a képemet és én kócos szőre közé rejtettem azt.

Nem tudom meddig ültem ott, reszketve a kutyát simogatva. De mikor feltekintettem, két rendőr csizmáját és lábait láttam. Nedves és piszkosak voltak. A kutya veszélyt sejtett és nagy ugrássokkal elszaladt.

Az egyik rendőr vállamra tette a gumibotját, a másik mellém térdelt a járdára. - "Segíthetek rajtad, kicsi?"

Bólintottam és megmutattam a cédulát, amelyen a telefonszám volt. - "Testvér" - mondtam. Bólintott, segített felkelni és az újságosbódé mögötti telefonfülkéhez ment velem. Előhalászott egy pénzdarabot a zsebéből és válogatott a számok között. Mikor Frank álmos hangja jelentkezett, ideadta a hallgatót. Egy órával később Frank lakásán biztonságban voltam.

Nagyon ízlett a forró leves és jó volt a tiszta ágyban. Másnap reggel Frank azt mondta, hogy nála kell maradnom, ők fogják gondomat viselni és iskolába is, járhatok. De valami bennem azt mondta, hogy nem fogok itt maradni. Elkezdtem a repülést, a menekülést és semmi sem tud többé visszatartani.

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész