Olvassunk együtt!

Nicky Cruz: Bandavezérből prédikátor

Igaz történet 18 részben

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész

10. rész

A TALÁLKOZÁS

1958 júliusának egyik péntek délutánján történt. Izrael, Lydia és én a házam előtti lépcsőn ültünk, mikor néhány gyerek jött futva az utcán.

"Hé, mi van?" - kiáltottam utánuk. "Az iskolánál valamit látni lehet!" - kiáltotta vissza az egyik.

Brooklynban ritkán játszódik le valami. Jó talaj arra, hogy magunk gondoskodjunk szórakozásunkról utcai harcok, kábítószer és szex által. Minden jobb volt, mint az unatkozó üldögélés. A parkon keresztül átballagtunk az Edward Streetig.

Mikor odaértünk, már nagy tömeg gyűlt össze. Utat törtünk magunknak, hogy a látványt közelebbről láthassuk.

Egy ember a kör közepén trombitát fújt: "Fel barátaim, drága Jézus zászlaja alatt" - dallamát. Mindig ugyanazt a dalt fújta. Mellette állt egy nagyon sovány ember. Felette amerikai zászló lobogott.

Végre elhallgatott a trombita és a tömeg tapsolt. Csaknem száz fiú és lány gyűlt össze elzárva az egész utat.

A soványság az iskolából hozott magának egy zongoraszéket, felmászott rá és felütött egy fekete könyvet. Elkezdtünk kiabálni. Ő lehajtotta a fejét és láttuk, hogy félt. A kiabálás hangosabb lett. A tömeg szorosan összetolult és én egyik karommal átöleltem Lydiát. Kuncogott, mert megpróbáltam a válla alatt a pulóver alá nyúlni.

Hirtelen mindenki megnyugodott és Lydiáról elfordítottam a figyelmemet, a férfit néztem a zongoraszéken. Még mindig lehajtott fejjel állt, maga elé tartva a fekete könyvet. Kellemetlenül éreztem magam. Minden különösen csendes lett, még az autók is a Park Avenuen, mely alig fél háztömbnyire volt, látszólag zajtalanul közlekedtek.

Elfogott az a régi félelem, melyet az öreg bíró előtt éreztem, s amit a pszichológussal tett kirándulás alkalmával a hazatérésnél éreztem. El akartam mindig nyomni, el szerettem volna futni előle. De most belemart a lelkembe és a testembe. Éreztem, amint megfogja szívemet. Ki akartam törni és elrohanni, de mindenki hallgatott és várt.

A soványság hirtelen felemelte a fejét és olyan hangon, amit alig lehetett hallani, olvasni kezdett a könyvéből:

"Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Ján. 3:16)

Reszkettem a félelemtől. Annak a fickónak ott elől, valamiféle papnak kell lennie. Szeretetről beszélt. A szerelemben szakértő voltam, erről sokat tudtam. Belecsíptem Lydia csípőjébe. Rám nézett: "Hallgass oda, Nicky!" Elhúztam a számat és újra a soványságra néztem. Éppen azt beszélte, hogy kérnünk kell, hogy csoda történjen. Bár sejtelmem sem volt, hogy mi az a csoda, de ott maradtam, mert a többiek is ott maradtak.

Nem szólt többet, hanem csak állt ott és láthatólag várt valamire, hogy történjen. Aztán azt mondta, hogy szeretne a gang főnökével és a helyettessel beszélni. Mindenesetre éreztem, hogy ez az ember veszedelmes. Betolakodott a mi világunkba, s nekünk nem kell semmiféle idegen betolakodó.

"Ha csakugyan olyan veszedelmes, kemény legények vagytok, nem fogtok félni előre jönni egy kis prédikátorral kezet fogni. Nos?" - fejezte be.

A tömegben mozgolódás támadt. Valaki elkiáltotta magát hátul: "Hé, Buckboard, mi van veled? Talán félsz?" - a Káplánok nagy főnökét mondta.

Láttam, amint Buckboard két másik négerrel előre jön. Odamentek a prédikátorhoz, aki lejött a székről és várta őket. Mind idegesebb lettem. Ez az egész nem tetszett nekem. Körülnéztem, de úgy láttam, mindenki nevet és helyett ad Buckboardnak.

Kezet fogtak, aztán a prédikátor és a trombitás Buckboarddal és kísérőivel az iskola kapujához mentek. Ott beszélgettek és én otthagyva Lydiát Izraelhez mentem.

"Mit csinálnak ott?" - kérdeztem. Izrael megvonta a vállát.

Hirtelen azt láttam, hogy az egész csoport imádkozik. Buckboard és a többiek levették sapkáikat és összetették kezeiket. Aztán visszamentek a nép közé. Odakiáltottam Buckboardnak: "Hé, a szentek közé álltál?" Buckboard magas legény volt és vagy két mázsát nyomott. Felém fordult és különös szemekkel nézett rám. Egyből megértettem, hogy valami történt vele. Valaki elkiáltotta magát: "Hé, Nicky! Hagyod, hogy a négerek túltegyenek rajtad? Félsz odamenni a paphoz?" Izrael meglökte az oldalamat és a két férfire mutatott: "Gyere, Nicky, menjünk!" Láttam, hogy komolyan gondolja és megkíséreltem visszavonulni. Valamiféle veszedelmet éreztem, amitől halálosan féltem. A tömeg fütyülni és zajongani kezdett:

"Nézzétek csak a főnökeinket! Ijedeznek egy prédikátortól!" Izrael meghúzta a kabátomat: "Gyerünk, Nicky!" Nem maradt más választásom, mennem kellett. Izrael odaadta mindkét kezét. Én meg féltem, s visszahúzódtam. A soványság még mindig a kezét nyújtotta. De én féltem, hogy ez az ember ketrecbe zár és elveszi a barátaimat. Gyűlöltem. "Ne jöjjön közel hozzám, különben megölöm!" - mondtam fújva és visszamentem a tömegbe. Majdnem pánikba estem. "A fickó kommunista! - kiáltottam - Hagyjátok ott, kommunista!" Nem tudtam, mi az, hogy kommunista, de úgy sejtettem, hogy olyan valaki, aki minden ellen van. Menekültem, mert biztosra vettem, hogy ilyen támadás ellen nincs fegyver. Ha késsel támadt volna reám, megküzdöttem volna vele. Ha kérlelt volna, kigúnyoltam és az arcába tapostam volna. De egyszerűen csak azt mondta, hogy szeretlek téged" és ez még sohasem történt meg velem.

Magasra tartott fejjel, kidüllesztett mellel mentem át a tömegen. Lydiát karon fogtam és vittem magammal.

Néhány fiú utánunk jött és a pincébe mentünk, ahol hanglemezt tettem fel és teljes hangerővel bömböltettem. El akartam fojtani a szavakat: "Jézus szeret téged" Miben is zavart volna meg ez engem? Egy darabig táncoltam Lydiával, megittam fél üveg bort és cigarettáztam, egymás után.

Lydia érezte, hogy ideges vagyok. "Nicky, talán mégis szólnod kellett volna ahhoz az emberhez. Talán nem is olyan rossz, mint ahogy gondolod, ha az ember keresztyén." Ránéztem és ő lehajtotta a fejét.

Hirtelen mozgolódás támadt az ajtóban. Odanéztem és láttam, hogy a soványság jön be. Ebben a környezetben a sötét ruhájával és fehér ingével nem volt odaillő.

Keresztülvágott a pincén és hozzám jött, mintha otthon lenne. Széles mosoly volt az arcán. A kezét nyújtotta újra és azt mondta: "Nicky, csak kezet akartam fogni és..." - mielőtt befejezhette volna, hevesen az arcába vágtam. Megpróbált mosolyogni, de nyilvánvaló volt, hogy meggyőztem. Leköptem.

"Tudod, Nicky, Jézust is leköpték és ő így imádkozott:

"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek!" Rákiabáltam:

"Tűnjön el innen! Menjen a pokolba!" - és az ajtó felé löktem.

"Mielőtt elmegyek, csak még egyet mondok néked: Jézus szeret téged!"

"Menjen el már végre, maga bolond! Nem is tudja mit beszél. Adok magának 24 órát. Ha ezalatt nem tűnik el a környékről, elintézem magát!" Wilkerson elment, még mindig mosolygott, de az ajtónál visszaszólt:

"Ne felejtsd el Nicky: Jézus szeret téged!" Ez már több volt, mint amennyit elviselhettem. Felvettem egy borosüveget a padlóról és utána dobtam. Az ajtóhoz mentem. Láthatták a többiek is, hogy mennyire nem tetszik ez a fickó.

"Ez a hülye varázsló!" - mondtam, miközben kimentem. "Legközelebb megégetem!" Ezzel becsaptam az ajtót magam mögött.

Ez egy fecsegő! - gondoltam. De mégis éreztem, hogy valami szokatlan és nemes van rajta.

A biliárdszobában egy széria golyót rendeltem és megpróbáltam teljesen a játékra koncentrálni. De mindig csak a soványság hangját hallottam, amint mondja:

"Jézus szeret téged!" Mit törődöm vele? - gondoltam. Nem tud megfélemlíteni, ez még senkinek sem sikerült.

Talán beteg vagyok, elhatároztam, hogy haza megyek, bár még csak fél tizenegy volt. Máskor mindig hajnalban mentem haza. Becsuktam az ajtót magam mögött. Reszkettem, ahogy végigmentem a szobán és felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Levetkőztem, befeküdtem az ágyba és a mennyezetre meredtem. Újra és újra halottam, amint David Wilkerson azt mondta: "Jézus szeret téged, Nicky! Jézus szeret téged!" Lekapcsoltam a lámpát, de nem tudtam elaludni. Úgy öt óra tájt felkeltem. Az egész éjszakát éberen töltöttem.

Lementem a lépcsőn és kinyitottam a kaput. Mialatt nyújtóztam, hallottam az ébredő város távoli zaját. Leültem a ház előtti a lépcsőre és a kezembe hajtottam a fejem.

"Jézus szeret téged" ... "Jézus szeret téged." Egy kocsi megállt a ház előtt. Hallottam az ajtó csapódását. Egy kéz nehezedett a vállamra, s mikor fáradtan felemeltem a fejem, láttam, hogy a pap áll előttem. Felugrottam és fújtam, mint egy vadállat, mely érzi, hogy megfogják. Wilkerson erősen a szemembe nézett és azt mondta: "Megölhetsz, Nicky. Ezer darabkára téphetsz és szétszórhatsz az utcán és minden darabka ezt fogja kiáltani: Jézus szeret téged! Ettől nem menekülhetsz." Dühösen néztem rá, de ő nyugodtan folytatta: "Nem félek tőled, Nicky! Lehet, hogy kemény akarsz lenni, de belülről éppen olyan vagy, mint mi mindnyájan. Félsz. Eleged van a bűneidből. Egyedül vagy. De Jézus szeret téged." Meghökkentem. Honnan tudja, hogy egyedül vagyok? Mit gondolt, mikor a bűneimről beszélt? De hiszen én egyáltalán nem vagyok egyedül. A gang mindig velem van. Minden lányt megkaphatok, akit csak akarok. Az emberek félnek tőlem. Ha látják, hogy jövünk, lelépnek a járdáról. A gang főnöke voltam, hogy tarthat engem valaki magányosnak?

Adtam a nagyfiút: "Azt hiszi, hogy olyan egyszerűen átverhet?" - kérdeztem és csattintottam az ujjammal. "Azt hiszi, hallgatok magára, veszem a Bibliát és szaladgálok, mint egy pap és azt mondom az embereknek: Ez itt Nicky Cruz, aki megtért?" "Nicky, ma éjjel nem aludtál ugye?" - felelte. "Én sem. Majdnem egész éjjel ébren voltam, s érted imádkoztam. De előbb még beszéltem a többi fiúval rólad. Azt mondják, senki sem juthat a közeledbe. De Nicky, valaki ezt meg tudja tenni: Jézus! Ő szeret téged. Egyszer, nemsokára foglalkozni fog veled. Egy napon majd felhagysz azzal, hogy fuss előle és hozzá fogsz menni." Felálltam, hátat fordítottam neki és a szobámba mentem. Az ajtót bezártam magam után. Kinéztem az ablakon. A kocsi már elment, mikor lenéztem. Keleten hajnalodott és az ég rózsaszínben égett. Átellenben a nagy épület fenyegetve állt, eltakarva a horizontot. Hirtelen úgy éreztem, az élet nem csupán ebből a betonból áll.

Eszembe jutottak ezek a szavak: "Egy napon nem fogsz menekülni, hanem hozzá futsz." Nem értettem mit akart a pap, kiről beszélt. Olyan lesz, mint mikor a nap felkel az óceánból? Vagy mint a hajnalcsillag, ami még az égen volt. Egy napon? Az a nap közelebb volt mint gondoltam.

Az elkövetkezendő időben jól vagy rosszul számolnom kellet ezzel az emberrel. Izrael újra és újra emlékeztetett rá.

"De hagyd már abba Izrael! Ha nem hallgatsz el kivégezlek!" De tovább beszélt, s én sejteni kezdtem, hogy titokban találkozik Wilkersonnal. Ez nem tetszett nekem mert az volt az érzésem, hogy ez a varázsló szétzilálja a gangünket. Mivel Mannie nem volt többé, csak Izrael maradt számomra. És ő most más irányba kezdett haladni. Állandóan Wilkersont emlegette, és szakadatlanul azon fáradozott, hogy szóra bírjon. Ez a kétségbeesés határára vitt engem.

Nem bírtam tovább. Július 4-ének éjjelén, mikor a gang ismét a Coney Islandra ment, Izrael az éjszakát nálam töltötte. Késő éjszakáig igyekezett meggyőzni, hogy a Mau-Mauknak nem kell az Islandra menniük, hanem inkább beszélgessenek el Wilkersonnal. Befogtam a fülem, s végül elaludt.

Én csak feküdtem az ágyban és nem tudtam aludni. Csak úgy lehetek újra nyugodt, ha befogom Izrael száját. Nem akarok erről az emberről többé hallani.

A matracom alá nyúltam és megfogtam az ott levő kutacsot, amit készenlétben tartottam. Mellettem Izrael nyugodtan lélegzett. Minél többet gondolkodtam azon, hogy az utóbbi időben az idegeimre ment, annál dühösebb lettem. Nem bírom tovább!

"Talán végre elhallgatsz!" - kiáltottam és előhúztam a kutacsot és Izrael hátának irányába sújtottam vele. Kiáltásom felébresztette és abban a pillanatban ébredt fel, mikor a kutacs a feje mellett a matracba vágódott. Kihúztam, hogy még egyszer üssek, s közben így kiáltottam: "Abbahagyod végre az Isten emlegetését? Miért nem tudod befogni a szádat? Miért? Miért?" Izrael megragadott, átkaroltuk egymást és leestünk az ágyról. Fölém került és teljes súlyával a padlóhoz nyomott.

"Miért nem hallgatsz? Miért nem fogod be a szádat?" - kiabáltam.

"Mi bajod van velem?" - kiáltotta vissza Izrael, és megpróbált közben a padlóhoz szorítva tartani. - "Megbolondultál? Én a barátod vagyok!" Észrevettem, hogy sír. "Nicky! Hagyd abba! A barátod vagyok! Én szeretlek téged!" Éppen úgy mondta, mint Wilkerson. Abbahagytam a kutacs markolászását, s ő kivette a kezemből. De miért sír?

A kutacsot szorosan az arcom előtt tartotta, s oly erősen markolta, hogy láttam a csontjai fehérjét. Reszketett. Egy pillanatig azt hittem, hogy meg akar vele szúrni, de ő dühösen a szoba sarkába hajította. Még mindig sírt, amikor felengedett, és az ágyra dobta magát.

Kirohantam a szobából, fel a tetőre. Sötét volt és esett az eső. Odatapogatództam, ahol az öreg Gonzales kalitkában tartotta a galambjait. Kinyitottam és megfogtam egyet, míg a többiek riadtan repültek ki az éjszakába. A madarat a mellemhez szorítottam és a kéményhez dőltem.

Gyűlöltem a madarakat hiszen olyan szabadok! Mindent gyűlöltem, ami szabad. Wilkerson szabad. Izrael is közeledett a szabadsághoz, éreztem. Ez a madár szabad, de én a kalitkámban ülök, félelemtől és gyűlölettől eltelve. Ujjaim átfogták a madár fejét. A galamb kis hangot adott ki és éreztem, hogy nyakának kis csontjai eltörnek. Elvesztettem önuralmamat és kis nyakát addig forgattam ide-oda, míg csontjai elváltak egymástól. Akkor aztán letéptem a fejét. A meleg vér szanaszét fröccsent. "Látod, most nem vagy szabad. Senki sem szabad!" Aztán ledobtam az utcára. Végre meghalt azaz átkozott madár, nem ijesztget többé álmaimban. A tetőn maradtam. Egyszer elaludtam, máskor ébren maradtam kissé. Valahányszor elaludtam, lidérces álmaim újra jelentkeztek, borzasztóbban, mint valaha. Hajnalban visszamentem a szobámba. Izrael már nem volt ott.

A következű nap folyton kerestem, míg végül a gang pincéjében megtaláltam. Ott ült magányosan. Mindenki más Coney Islandra ment.

"Hé, barátom! Sajnálom a tegnap estit" - kezdtem.

"Ne gondolj rá többet" - felelte Izrael és zavartan mosolygott.

"Nem. Igazán sajnálom. Nem is értem magamat. Valami nincs rendbe velem." Izrael felállt és úgy tett, mintha horgost akarna adni az államra.

"Biztosan, Nicky. Éppen olyan vagy, mint én. Bolond." Egész délután együtt maradtunk. Három év óta először történt, hogy elmulasztottam július 4-én Coney Islandet.

1958 júliusának második hetében Izrael eljött hozzám és valami ifjúsági konferenciáról beszélt, amit Wilkerson a St. Nicholas teremben fog tartani. A lelkész meghívta a Mau-Maukat az utolsó összejövetelre. Külön buszjárat visz minket oda.

Fejemet rázva felálltam a lépcsőről és bementem a házba. Ehhez nekem semmi közöm.

"Hallod, Nicky!" - kiáltotta Izrael, mikor otthagytam "Csak nem vagy gyáva, mi?" Ezzel eltalálta az egyetlen gyenge pontomat. Megfordultam.

"Senkitől sem félek, sem a gólyalábú papodtól, sem tőled és még az Istentől se." Izrael elém állt és csinos arcán kis mosoly futott át.

"Ez Úgy hangzik, mintha valamitől félnél. De miért nem akarsz velünk jönni?" Visszagondoltam arra, hogy Buckboard és a fiúk az iskola előtt a járdán térdeltek és imádkoztak. Ha ilyen velem történne...

"Mikor lesz itt a busz?" - kérdeztem.

"Hétkor" - felelte Izrael. "Az összejövetel fél nyolckor kezdődik. Velünk jössz?" "Igen. Az egész gang eljön és kirámoljuk a boltot." Izrael bólintott és himbáló járásával továbbment az utcán. Én felmentem a szobámba. Magam mögött bezártam az ajtót és az ágyra dobtam magam, majd marihuánás cigi után nyúltam.

A gondolatok úgy özönlöttek át az agyamon, akár a nyitott zsilipen keresztül a víz. A cigaretta remegett a kezemben és a hamu az ingemre hullt. Féltem attól, hogy a buszra szálljak. Félelemmel töltött el az a gondolat, hogy elhagyjam a megszokott kis környéket. Féltem attól, hogy a néptömegben csak egy kis nulla legyek. Egyben azonban biztos voltam: amint megérkezek abba az arénába, valamit tennem kell, hogy az ott levők figyelmét magamra vonjam.

De mindenek előtt attól féltem, amit az utcán láttam azon a napon. Féltem attól, ami nagyobb, s erősebb nálam. Úgy, hogy mások előtt térdre tud kényszeríteni. Ettől egyenesen rettegtem. A gyengeség jelét láttam benne, puhányságot, kudarcot.

Mikor azon a júliusi estén beszálltunk a buszba, nyomasztó hőség volt. Néhány jólöltözött úriembernek kellett rendet tartani közöttünk. De akár otthon is maradhattak volna olyan fülsiketítő lármát rendeztünk a buszban.

A szobámban az egyedüllét nyomasztó volt, de a buszban másképp állt a dolog. Több mint ötvenen voltak a bandából. Verekedtek egymással, nyersen kiabáltak, felrántották az ablakot, meghúzták a vészjelző csengőt és azonnal követelték a vezetőtől, hogy gyorsabban menjen.

Mikor megérkeztünk, kinyitottuk az összes ajtót, sőt egyesek az ablakon ugráltak ki. Rövidszoknyás, feszes pulóveres lányok álltak a bejáratok mellett. Kiáltások hangzottak:

"Hé, baby, mi lenne, ha mi ketten...?" Vagy "Gyere kicsi, csináljunk egy szép estét!"

Néhány leány odajött hozzánk, amikor bevonultunk.

Izraellel vezettem be a bandát. A belső ajtónál egy rendező fel akart tartóztatni minket, s a zajra sok fej odafordult, amikor bezúdultunk.

"Engedjen be minket" - mondta Izrael - "mi vagyunk a Mau-Mauk. A pap maga hívott meg minket. Fenntartott helyünk van." Távolabb, lent egy Káplán-tag meglátott minket. Felállt és azt kiáltotta:

"Hé, Nicky! Jöjjetek ide! Itt van a helyetek!" A meglepett és tanácstalan rendezőt félretoltuk és előre tolongtunk.

Bandánk uniformisát viseltük és egyikünk sem vette le a kis fekete sapkáját miközben a középső lejáraton áthaladtunk. Hevesen felrántottuk a székeinket, botjainkkal hadonásztunk, fütyültünk és a tömeghez kiabáltunk.

Ellenséges gang-tagokat is felfedeztem a teremben. Ott voltak a Püspökök is és néhány Fantom Lord. Az aréna viszonylag telve volt, s minden megvolt ahhoz, hogy egy elsőrangú bandacsata fejlődjön ki. Ez talán nem is volt olyan rossz gondolat.

Hihetetlen nagy volt a lárma.

Valaki elkezdett orgonán játszani. Egy fiatal puerto-rico-i felállt, kezeit a meztelen mellei elé vágta és kiáltozott:

"Jézus, mentsd meg az én fekete lelkemet!" - aztán röhögés és ordítás közepette visszaült a helyére.

Néhány lány a zene ritmusára mozgatni kezdte a derekát és a fiúk körültáncolták őket. Tetszés kísérte a mutatványt. Úgy láttam hogy egy kissé kicsúszott a dolog a vezetőség kezéből. Hirtelen egy fiatal nő lépett a porondra, megállt a mikrofon mögött összetett kezekkel, várta, hogy a lárma megszűnjön.

"Hé, baby! Táncolj velem!" - kiáltotta valaki. Egy sovány fiú, akit még soha nem láttam, felállt, elragadtatva becsukta a szemét, kitárta a karjait és így kiáltott:

"Manemi!" A sokaság állandóan hangosabb lett.

A leányka énekelni kezdett, de a zaj teljesen elnyomta a hangját. Amint énekelt, a lányok és a fiúk táncolni kezdtek a székeiken.

A lány befejezte énekét és idegesen nézett körül. Tapsoltunk, fütyültünk és másik éneket is követeltünk, de ő kiment. Aztán Wilkerson lépett oda.

Azóta a reggeli találkozás óta nem láttam és megállt a szívverésem. Sötét sejtelem ragadott a hatalmába. Izrael felugrott:

"Hallo, David! Itt vagyok! Látja, megtartottam a szavam! És nézze, ki van itt!" - és rám mutatott.

Valamit tennem kellett és felugrottam:

"Hé, Tiszi! Mi van magával? Meg akar minket téríteni? kiáltottam. A Mau-Mau tagjai nevettek, én leültem és jobban éreztem magam. Mégis megismertek. Annak dacára, hogy átadtam az elnökséget Izraelnek, én voltam a vezető és nevettek a vicceimen. Újra én voltam a főnök.

Wilkerson beszélni kezdett.

"A mai este az utolsó ifjúsági konferencia ebben a városban. Meg szeretném kérni a barátaimat, a Mau-Mau tagjait, hogy gyűjtsék össze az adományokat." Pokoli lárma keletkezett. Mindenki ismerte a bandánkat, minket megkérni a pénz begyűjtésére, olyan volt mint kecskére a káposztát bízni.

De én azonnal felugrottam, mert csak az alkalomra vártam, hogy mindenki rám figyeljen.

Ez volt ő! El sem tudtam képzelni, hogy tényleg ránk gondol a lelkész, de ha ránk számít, felvesszük a munkát.

Kijelöltem még öt mást, köztük Izraelt is. Hatan előre mentünk és felsorakoztunk a színpadnál. Mögöttünk halálos csend lett. Wilkerson lehajolt és adott mindegyikünknek egy dobozt.

"Most kérlek, induljatok, aztán jöjjetek ide a színpadra és nekem adjátok át az adományokat. Itt várlak titeket."

Túlságosan szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. A teremben senki sem kételkedett abban, hogy mit fogunk tenni. Bolond az, aki nem használ ki egy ilyen alkalmat.

Nagyon sok ember jött előre. Némely felnőtt bankjegyet dobott a dobozba, mások csekket írtak. Mikor összegyűjtöttük az adományokat, valami jót akartam. A gang tagok közül némelyeknek kedve támadt kivenni a dobozból. Mikor ilyesmit láttam, a zsebemhez kaptam, mintha ki akarnám rántani a késemet.

"Egy pillanat fiam! Elfelejtettél valamit betenni!" Nevettek, míg észre nem vették, hogy komolyan beszélek.

"Nem hallottad? A lelkész azt mondta, hogy adnotok kell valamit. Adsz hát valamit önként, vagy az embereim vegyék el?" Majdnem mindegyik adott valamit. Fejemmel a terem jobb oldalára mutattam és eltűntünk a fekete függöny mögött a színpad mellett. A fejünk felett függött egy tábla piros felirattal: KIJÁRAT. Mindenki láthatta, s mikor eltűntünk a függöny mögött, nevetés tört ki. A lelkészen nevettek, aki hagyta, hogy a Mau-Mauk kijátszák.

A függöny mögött gyülekeztünk. A fiúk feszülten figyeltek rám. Várták, hogy jelt adjak a távozásra. De én haboztam. Wilkerson maga választott engem ki. Most azt tehettem amit a tömeg, vagy amit ő vár el tőlem. Bizalma meggyújtott bennem egy szikrát. Ahelyett, hogy a kijárat felé indultam volna, fejemet ráztam és azt mondtam:

"Gyerünk, az egész izét felvisszük neki a színpadra!"

A fiúk alig tudták elhinni. Kettő közülük előre ment, fel a lépcsőn, és én láttam, hogy az egyik kivesz egy bankjegyet a dobozból és a zsebébe dugja.

"Hé, mit csinálsz te ott?! Tedd vissza azonnal azt a pénzt! Az a lelkészé!" Hitetlenkedve nézett rám: "Ne izgulj, Nicky! Mennyi pénz! Senki nem látja, van itt elég és nekünk is jut." A zsebemhez kaptam és kihúztam a késem. Kiugrattam a pengéjét és a bordáihoz nyomtam.

"Tedd vissza azonnal a pénzt, vagy a temetőben kötsz ki!" Megadással, bár lassan, visszatette a bankjegyet a dobozba.

"Pillanat!" - szóltam. "Mennyi pénz van nálad?"

"Hagyd abba Nicky!" - dadogta - "Az anyámtól van a többi, nadrágot kell vennem rajta."

"Mennyi?" - kérdeztem és a kést jobban megnyomtam. Elpirult, a zsebébe nyúlt és kihúzott egy tíz és egy ötdollárost.

"Gyerünk! Tedd bele!"

"Te bolond vagy! Az anyám megnyúz!" - csaknem a sírás kerülgette.

"Én pedig most mindjárt megnyúzlak ha be nem teszed a pénzt!"

Még mindig hitetlenül nézett rám, de meggyőzte a késem, hogy komolyan gondolom. Beletörődve dobta bele a pénzt.

"Most már mehetünk." - mondtam.

Egymás után léptünk a színpadra, nagy üdvrivalgás közepette. A fiúk ott lent biztosra vették, hogy meglépünk a pénzzel és most csalódottan ültek. Nekem azonban jóleső érzés volt, hogy valamit helyesen tettem. Valami becsületeset. Életemben először végeztem el becsülettel valamit, mert így akartam.

"Tessék, Tiszi" - mondtam. "Ez a magáé." - nagyon feldobott voltam, ahogy a sok ember előtt álltam.

Wilkerson átvette a dobozokat és hosszan a szemembe nézett.

"Köszönöm, Nicky!" - szólt végül. "Tudtam hogy számíthatok rád." Mi megfordultunk és visszamentünk a helyünkre. A hallgatóság most olyan csendes volt, hogy ha valaki leejtett volna egy tűt, meghallottuk volna.

Wilkerson prédikálni kezdett. Körülbelül negyed óráig beszélt. Nem emlékszem a szavaira. Az járt a fejemben, hogy milyen butaság volt nem eltűnni az egész adománnyal. De valami új kezdett éledezni bennem. És éreztem ahogy növekedik. A megelégedettség egyfajta érzése volt, a nemesség érzése, amit eddig sohasem éreztem.

Megzavartak a gondolataimban, mert mögöttem mozgolódás támadt. Wilkerson éppen arról beszélt, hogy szeretnünk kell egymást. A puerto-ricoiak az olaszokat, az olaszok a négereket, a négerek a fehéreket, mindenkinek szeretnie kell egymást.

Mögöttem felállt Augie:

"Hé, Tiszi, maga megbolondult. Szeretnem kell a négereket?" - felhúzta pulóverét és a sebhelyre mutatott az oldalán. - "Látja ezt? Két hónapja egy fickótól golyót kaptam. Azt szeressem? Ha elcsípem a kutyát, meg fogom ölni!" Odaátról, ahol olaszok ültek, felugrott a helyéről egy fiú és feltépte az ingét:

"Vagy ezt! Egy cikk-cakkos sebhelyre mutatott, ami a vállától a melléig vonult. "Midez a Püspökök borotvájától származik! És mennyire fogom szeretni őket! Egy ólomcsővel!"

Hátul felugrott egy színes fiú:

"Mi lenne, kicsi, ha ezt most mindjárt megpróbálnád?"

Az egész termett hirtelen elöntötte a gyűlölet. A Káplánok közül az egyik magasra emelte székét és áthajította a Fantom Lordokhoz. Éreztem, hogy nagy küzdelem lóg a levegőben. Egy riporter előre rohant a kamerájával és egyik felvételt a másik után csinálta.

Izrael gyorsan beszélt három fiúval a széksorunk végén:

"Fogjátok meg!" - és azok felugrottak, megragadták a fotóriportert. Az egyik kikapta a kamerát kezéből és a földre dobta. A riporter megpróbálta felemelni, de mielőtt elérhette volna, az egyik fiú rátaposott.

Mi mind talpon voltunk. Mialatt utat kerestem a középső járathoz, felnéztem Wilkersonra. Állt a színpadon, lehajtotta a fejét, összekulcsolta kezét a mellén és tudtam, hogy imádkozik.

Valami megragadta a szívemet. Itt állt a zűrzavar közepette ez a félelem nélküli ember. Egyedül van. Honnan vette az erőt? Miért nem fél, mint mi mindnyájan? Zavarban voltam, bűnösnek éreztem magam.

Mindent, amit eddig Istenről tudtam, ez az ember mondta nekem.

Most egy másik találkozásomra gondoltam Istennel. Gyerek voltam és a szüleim elvittek a templomba. Tele volt emberekkel. A lelkész mormolt valamit és az emberek énekelve feleltek. Az istentisztelet semmi hatást nem tett rám.

Visszaültem a székemre. Mögöttem tombolt mindenki. Izrael felállt és ordítani kezdett:

"Hé, csend legyen, inkább hallgassuk, mit mond a lelkész!" A lárma elcsendesedett, ahogy a köd terjeng a tenger felett, úgy ült el a lárma előbb a terem hátsó részén, aztán fent a galérián is.

De bennem tombolt a vihar. Gyermekkoromra terelődtek a gondolataim. Mennyire gyűlöltem anyámat akkor! Első New York-i napjaimra gondoltam, úgy éreztem, mintha moziba ülnék és életem mint egy film, pergett le előttem. Láttam a lányokat, örömeimet, a kést, sebeket és gyűlöletet. Alig bírtam elviselni. Nem is vettem észre, mi történik körülöttem. Magamra gondoltam és minél világosabban emlékeztem, annál nagyobb lett bennem, a bűntudat és a szégyen.

Wilkerson ismét beszélt. Valamit mondott a bűnbánatról. Az ő erejének hatása alatt álltam ami százszor erősebb volt a drognál. Úgy éreztem mintha forgószél ragadott volna meg, nem tudtam neki ellenállni. A félelem pedig eltűnt.

Hallottam, amint Wilkerson ezt mondja:

"Ő itt van! Itt, ebben a teremben. Ti érettetek jött! Ha azt akarjátok, hogy megváltozzék az életetek most itt van rá az alkalom." Aztán így kiáltott: "Álljatok fel! Azok, akik azt akarják, hogy megváltozzon az életük, akik el akarják fogadni Jézus Krisztust, álljanak fel és jöjjenek előre." Talpra ugrottam és a ganghez fordultam, intettem:

"Gyerünk!" Több mint 25 Mau-Mau követett engem és Izraelt, s mögöttünk tolakodott vagy harminc fiú más gangekből.

Egy pár Mau-Mau a falnál állt és gúnyolódott: "Mi az, Nicky? Ájtatos lettél?" Felnéztem, s ekkor odatáncolt hozzám az egyik lány és felhúzta a pulóvert, alatta a melltartóját is.

"Ha oda mész kicsikém, akkor utoljára láttad ezt." Ma már tudom, hogy féltékenyek voltak. Érezték, hogy szeretetüket meg kell osztaniuk Istennel, és ők az egészet maguknak akarták. Számukra ez volt minden, amit szeretet alatt érteni kell, mást el sem tudtak képzelni. Félrelöktem, s azt mondtam:

"Rosszul vagyok tőled!" Ebben a pillanatban nem számított más, csak az a tény, hogy én Jézus Krisztust akarom követni, legyen akárhogyan is.

Egy férfi beszélt nekünk a keresztyén életformáról. Aztán jött Wilkerson.

"Térdeljünk le" - mondta.

Viszolyogtam ettől, még soha sem térdeltem le senki előtt. De nem maradhattam állva. Úgy éreztem, hogy egy láthatatlan kéz nyom le, míg térdeim a padlót nem érintik.

Ez visszahozott a valóságba. Nyár volt. Az utcai csatározások ideje. Kinyitottam a szemem és azt gondoltam: "Mi keresni valód van itt?" Izrael mellettem térdelt. Minden ziláltságom közben nevethetnékem támadt: "Izrael, te zavarsz a gondolataim közben." Aztán éreztem, hogy Wilkerson a vállamra teszi a kezét.

"Isten szeret téged, Nicky" - mondta. "Istennek elmondhatsz mindent!" Kinyitottam a számat, de a szavak, melyek kijöttek rajta, nem az enyémek voltak:

"Istenem, ha szeretsz engem, jöjj az életembe. Nem akarok többet repülni! Jöjj az életembe és változtass meg engem! Kérlek, változtass meg engem!" Ez volt minden. De éreztem, hogy a mennybe emelkedem. Marihuána! Lányok! Vér! Mindez egyszerre mögöttem volt!

Végül Wilkerson zárószót mondott hozzánk, egy bibliai verset: "Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme újjá lett minden." (II.Kor.5:17)

Igen, én is újjá lettem. Nicky vagyok, de nem a régi. Egész más valaki. Boldogság, vidámság, öröm, megkönnyebbülés, szabadság! Csodálatos, sosem érzett szabadság! Végeztem a meneküléssel!

Elmúlt minden aggodalom és félelemérzetem. Nem éreztem többé gyűlöletet. Szerettem Istent, Jézust és mindent, ami körülöttem volt.

Izrael mellettem állt. Barátom volt, most testvéremmé lett.

"Nicky és Izrael" - szólt Wilkerson - "Bibliát akarok ajándékozni nektek. Van néhány a többiek számára is. Gyertek velem!" Átmentünk egy másik szobába. Az asztalon különféle Bibliák feküdtek. Wilkerson Újtestamentumot akart nekünk adni, zsebkiadásban.

"Ó, Dave" - szóltam - "mi lenne, ha azokat a nagyokat adná? Abból nem kaphatunk? Azt akarjuk, hogy mindenki lássa, hogy mi keresztyének vagyunk!" Wilkerson meglepődve nézett rám. A "nagyok" valóban nagy, családi Bibliák voltak. De mi azt kértük és meg is kaptuk.

Hazamentem a szobámba. Kevéssel 11 óra után volt. Ez számomra még korán volt, de nekem sürgős volt, hogy otthon legyek. Többé nem akartam elszaladni, az utcák sem csábítottak. Többé nem kívántam a gang elismerését. Nem féltem már az éjszakától sem.

A szekrényből elővettem a Mau-Mau kabátom meg a cipőket, és beledugtam egy zsákba. Erre nincs szükségem többé - gondoltam. Aztán a revolverem került sorra. Szokásomtól eltérően, most kivettem a töltényeket belőle és visszaraktam a helyére. Reggel le fogom adni a rendőrségen.

A tükörhöz mentem és nézegettem magam.

"Nicky, nézz csak ide! Milyen szép vagy! Kár, hogy most, mikor olyan szép vagy, le kell mondani a lányokról." Nevettem magamon és boldog voltam.

Aztán letérdeltem az ágyam előtt:

"Jézus!" - nem tudtam mást kinyögni. "Jézus." És végül megjöttek a szavak. "Köszönöm neked, Jézus! Köszönöm!" Ezen az éjjelen, évek óta először, azonnal elaludtam. Nem kellett nyugtalanul ide-oda forgolódnom. Nem ébredtem fel a legkisebb neszre. Nem voltak rossz álmaim.

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész