Olvassunk együtt!

Nicky Cruz: Bandavezérből prédikátor

Igaz történet 18 részben

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész

12. rész

KEMÉNY ISKOLA

A La Puente-i (Kalifornia) bibliaiskolát nem lehetett éppen impozánsnak nevezni. Egy keskeny földcsíkon fekszik szorosan a város előtt. A hetven tanuló legtöbbje spanyolul beszél és csaknem mind szerény körülmények közül jöttek.

Steve Morales és én repülőgéppel érkeztünk ide New Yorkból. Az iskola egészen más volt, nem olyan, amilyennek elképzeltem. Szigorú rend uralkodott és a napirendet pontosan be kellett tartani. A tanítás keddtől szombatig folyt és a legtöbb tanuló barakk szerű helyiségben lakott az iskola környékén.

Néhány hónap kellett, amíg hozzászoktam az iskolához. Eddig állandóan azt tettem, amit én akartam. De itt minden - a reggeli öt órai fel keléstől a fél tízkor való lámpaoltásig - minden harangszóra ment. Nem volt semmi szabadidő s a napi hat óra tanítás és az előkészület mellett elvárták tőlünk, hogy némi időt imádsággal töltsünk. Legnagyobb problémám az volt, hogy lányokhoz nem szólhattunk. Ez szigorúan tilos volt s csak néhány titkos pillantást válthattunk az előadás kezdete előtt, vagy ha szabályszerű konyhai szolgálatot teljesítettünk.

Ennek az iskolának a fő vezérelve az volt, hogy fegyelemre és engedelmességre tanítson, és nekem szükségem volt erre a szigorra.

Az étkezés, bár bőséges volt, egyáltalán nem ízlett. Például a reggeli forró zabkása és tea volt. Csak hetenként egyszer kaptunk hozzá egy darab tojást.

Velem nagyon türelmesek voltak a tanárok. Kezdetben semmit sem tudtam a viselkedésről és ez a bizonytalanság nyomasztólag hatott rám. Megpróbáltam azzal egyensúlyozni, hogy egyszer ellenkező, máskor viszont nemtörődöm voltam.

Emlékszem, a harmadik hónapban egy reggel sokáig álltunk a helyeink mellett, mialatt a tanár vég nélküli imát mondott. A csinos, fekete hajú és nagyon jámbor mexikói lányka, aki előttem állt, nagyon megtetszett nekem, bár sohasem sikerült felhívni rám a figyelmét. Az ima közben óvatosan elhúztam a székét a helyéről. Most bizonyára észre fog venni. De mennyire észrevett!

Kellemetlen helyzetéből ott a padlón, felnézett rám és a tekintete csak úgy villámlott. Nem tudtam visszafojtani a nevetést, miközben lehajoltam, hogy felsegítsem. Dühös tekintettel utasított el. Egy szót sem szólt és egyszerre nem találtam olyan tréfásnak az egészet.

Mikor székét újra a helyére tolta, erősen a sípcsontomhoz lökte. Nem hiszem, hogy valaha fájt volna valami is úgy, mint ez. Éreztem, hogy a verejték lefut az arcomról és attól féltem, hogy elájulok. Az egész osztály nevetett. Szemrehányóan néztem rá, és ő olyan pillantásokkal felelt, hogy a legvastagabb páncélon is lyukat ütött volna.

A professzor a torkát köszörülte és azt mondta: "Hozzákezdünk a munkához. Mr. Cruz bizonyára felkészült, nemde?" Felelni akartam, de a lábam annyira fájt hogy egy szót sem tudtam kinyögni.

"Mr. Cruz, ön tudja, hogy milyen büntetés jár annak, aki nem végzi el a feladatot. Tudom, önnek nehézségei vannak a beszédben és a szelleme sem szokott az akadémiai gondolkodáshoz. Mi mindnyájan nagyon türelmesek vagyunk önnel, de ha nem dolgozik velünk együtt, nem marad más választás, mint visszaküldeni önt New Yorkba. Azért még egyszer kérdem, elkészült?" Bólintottam és felálltam: A fejem teljesen üres volt. Előrebotorkáltam az osztály elé aztán ránéztem a csinos, sötét szemű lányra. Úgy nézett ki mintha mulatna és felütötte a füzetét úgy, hogy sorról-sorra olvasni tudtam azt, amiről beszélnem kellett. Ránéztem a tanárra, halkan bocsánatot kértem és kifutottam az osztályból.

Csak nevetségessé tettem magam. Azt hittem, meg tudom magam játszani és mindenki nevetni fog ahogy a gangben ment. De ezek az emberek másfélék voltak. Megtűrtek engem, ha bajt okoztam nekik. Lebuktam és kitaszított vagyok.

A társalgóba mentem és hosszú levelet írtam Wilkersonnak, amelyben előadtam, milyen nehéz itt és hiba volt idejönnöm. Nagyon sajnálom, ha csalódást okozok önnek, de jobban csalódna, ha tovább is itt maradnék. Azt kértem, hogy küldjön jegyet a visszautazáshoz. "Sürgős" cédulát ragasztottam a levélre és pennsylvániai lakására címeztem.

Wilkerson válasza egy hét múlva jött meg. Feltéptem gyorsan a borítékot, de csak néhány sort találtam: "Kedves Nicky! Örömmel hallom hogy jó munkát végzel. Sajnálom, hogy éppen most nincs pénzünk. Majd újra írok, ha jobban állok anyagilag. Barátod: David." Szinte belebetegedtem a csalódásba. Később Mr. Delgadonnak is írtam egy sürgős levelet. Tudtam, hogy van pénze. Mivel szégyelltem megírni, milyen rosszul érzem magam az iskolában, azt írtam, hogy a családomnak, Puerto-Ricoban pénz kell és nekem haza kell mennem gondozni őket. Ámbár egy év óta egy szót sem hallottam róluk, mégis az egyetlen módnak látszott, hogy célomat elérjem. Nemsokára megjött várva várt válasz:

"Kedves Nicky! Örülök, hogy hallok felőled. A családnak küldtem pénzt, hogy tovább tanulhass az iskolában. Isten áldjon!" Ezen az estén beszéltem az igazgatóval a problémáimról. Lázadtam minden felsőbbség ellen. Az előtte való napon én voltam a soros, hogy a tantermet kitakarítsam, de én a sarokba vágtam a seprűt és azt mondtam, hogy én azért jöttem Kaliforniába, hogy tanuljak, nem azért, hogy dolgozzak, mint egy rabszolga. Bár pontosan tudtam, hogy nem szabad úgy gondolkoznom, mint a régi Nickynek, de nem tehettem mást. Mikor a hálóteremben a többiek kedvet akartak csinálni, leintettem őket és azt mondtam, hogy ők túlságosan jók hozzám. Én lázadó vagyok és gengszter. Felajánlották a barátságukat, de én nem hagytam őket a közelembe jönni.

Lopez igazgató kis emberke volt, bronzszínű bőrrel. Meghallgatott, bólintott, végül régi Bibliája után nyúlt, mely egy nagy halom, még át nem nézett munka alatt feküdt.

Nicky, te szeretnéd követni Krisztust, de sohasem fogsz igazi győzelmet aratni a tested felett, ha nem fogadod el Krisztust Megváltódnak.

Ott ültem és hallgattam, amint Dean Lopez a Bibliát magyarázza nekem, hogy milyen pompás győzelem vár rám, ha elnyerem az Ő Lelkét. Figyelmesen hallgattam, mialatt az igazgató gyakorlott, s céltudatos ujjakkal lapozott a Bibliában.

"A Gecsemáné-kertben Jézus visszahúzódott a tanítványoktól, hogy imádkozzék. De amint nem volt a közelükben, elaludtak." Azt gondoltam: Ez vagyok én! Tudom, mit vár el tőlem, de nincs hozzá erőm, hogy megtegyem. Szeretem őt és szolgálni akarok Neki, de túlságosan gyenge vagyok.

Az igazgató tovább beszélt: "Aztán később eljött az éjjel, mikor Péter kint állt a palota előtt. Mikor elvezették az Urat, elvesztette az erejét. És ezen az éjjelen még egy egyszerű cselédleány is rá tudta szedni, hogy az Urat megtagadja és káromolja.

Igen, Nicky, mindnyájan ilyenek vagyunk. Mily borzasztó, hogy Jézusnak a szükség órájában egyedül kellett lennie! Bárcsak mellette lehettem volna és meghalhattam volna vele együtt. De félek, hogy akkor éppen úgy viselkedtem volna én is, mint Péter." Aztán újra felnyitotta a Bibliáját az Apostolok Cselekedeteinél és azt kérdezte: "Emlékszel, Nicky, mi történt a keresztre feszítés után?" Fejemet ráztam.

"Az apostolok abbahagytak mindent. Visszamentek halászhajójukhoz. Akkor a Feltámadott megjelent a tanítványoknak és azt mondta nekik, maradjanak Jeruzsálemben és várják be, míg új erőt nyernek... A Szent Lélek megígért erejét.

Az utolsó ígéret, amit Jézus a tanítványainak adott, ennek az erőnek az ígérete volt. Nézd csak az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetében a nyolcadik vers..." - úgy tartotta a Bibliát, hogy olvasni tudtam: "Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok, és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Judeában, és Satuáriában és a földnek mind végső határáig." Látod, Nicky, ez Jézus ígérete, hogy az ember erőt nyer. És mikor az apostoloknak megvolt az erejük, nem tehettek mást, kellett, hogy bizonyságtévők legyenek. A Lélek pompás, ellenállhatatlan módon jött az égből és minden apostolt ugyanazzal az erővel töltött meg, mely Jézusé is volt.

"Ha Isten elküldi az ő Lelkét" - kérdeztem és nyugtalanul fészkelődtem a székemen -, "miért nem küldi el nekem is?"

"Megtette!"- kiáltotta az igazgató. Felállt és kis íróasztala mellett fel-alá járkált. "Megtette, csak te még nem fogadtad el!"

"Isten elküldte, de én nem fogadtam el... Ezt nem értem. Megpróbáltam megváltoztatni az életemet és elhagyni a bűneimet. Böjtöltem és imádkoztam, de semmi sem történt. Mit kell még tennem?"

Nevetett. "Semmit sem tehetsz, Nicky, csak kérned lehet." Egy darabig elhallgatott, aztán nyíltan rám nézett és azt mondta: "A világnak szükség van a hangodra, Nicky! Amerikában még mindig sok százezer fiatalember él úgy, mint te éltél. A gyűlölet bilincsében vannak, bűn és félelem uralkodik rajtuk. Egy erős hangra van szükségük, mely megmutatja nekik a kivezető utat a sikátorokból és nyomorúságukból, és aki Krisztusra mutat. Aki az egyedüli Út. Az erős szavú prédikátorokat nem hallgatják. Nem hallgatják a szociális szónokokat sem, sem a nagy evangelizátorokat. Nem járnak templomba. Egy olyan emberre van szükségük, aki az ő soraikból való, Nicky! És ettől az órától kezdve kérlek, Nicky, hogy légy egykor majd te az az ember. Te beszéled a nyelvüket, ott éltél, ahol ők élnek. Olyan vagy, mint ők, Isten most kivezetett a csatornából, hogy te is kivezethess másokat a kereszt felé vezető útra." Az igazgató mosolygott: "Bizonyára azaz idő közel van már, hogy az egész életed megváltozzék. Én majd imádkozom érted, mint ahogy te imádkozni fogsz."

Az órára néztem. Négy óra hosszat voltam nála. Hajnali két óra volt.

A tanulás egész nap igénybe vett. Feltétlen utol akartam érni az osztályt. Éjjel gyakran a kápolnába mentem és kértem Istent, hogy vezessen. De semmi sem történt. Olyan volt, mintha a kápolna egy sötét cella lenne és a hangom nem érne el az Istenhez. Talán rosszul csinálok valamit. Gondoltam egy este, hogy még egyszer meg kell próbálnom: "Jézus!" - kiáltottam - "Én vagyok Nicky Cruz, itt a kápolnában, La Pueneben. Keresztelj meg engem!" Várakozásom hiába való volt.

Lassan bandukoltam az iskola területén vissza a hálószobámba.

Jázmin illat volt a levegőben. A fű a lábam alatt nedves volt az éjjeli harmattól. A bokrok közt hallottam egy magányos tücsök cirpelését, s a távolban egy teherautó dübörgött. A hold eltűnt a felhők mögött, mint valaki, aki behúzza az ajtót maga mögött. A lámpák az utcán pislogtak, ahogy a szél előttük himbálta a pálmafák ágait.

Halkan osontam be a hálóterembe és ágyba bújtam. Aztán a kezem a fejem felett összekulcsolva a sötétbe meredtem. Hallottam a többiek lélegzését. "Istenem!" - fohászkodtam - "egész héten imádkoztam a segítségedért, mégis elhagyatottnak érzem magam. Tudom miért nem hallgatsz meg. Nem vagyok elég jó. Sokkal rosszabb vagyok, mint a többiek. Még mindig nem tudom az evőeszközöket sem használni. Nem tudok jól olvasni, nem elég gyors a gondolkodásom, nem találom elég hamar fel magam. Legjobban csak a banda törvényeit ismerem. Itt teljesen hiábavaló vagyok, ez nem az én helyem, mert olyan piszkos és bűnös vagyok. Jó akarok lenni, de nem tudok, ha csak a Te Lelked be nem tölt engem!" Lelki szemeim előtt megjelent a régi szobám képe a Green Placen. "Nem akarok újra visszamenni, Istenem, de itt nem bírom tovább. Ezek a fiúk és lányok mind jobbak, mint én. Tudom, hogy ez nem az én helyem, holnap visszamegyek New Yorkba." Befordultam és nyugtalan álomba merültem.

Másnap tanítás után a hálószobámba siettem és összecsomagoltam a holmimat. Erősen elhatároztam, hogy a hosszú utat hazafelé stoppal teszem meg. Nem volt értelme, hogy tovább maradjak.

Este ágyamon ültem és gondolataim közben egy másik tanítvány zavart meg.

"Hello, Nicky! Már régen kereslek." Ez hiányzott nekem, gondoltam.

"Nicky"- folytatta nagyon kedvesen: "Ma este Biblia-órát tartunk áhítattal egybekötve a Guava Boulevardon lévő kis missziós templomban. Nagyon szeretném, ha velem jönnél." Fejemet ráztam.

"Ma nem, Gene! Fáradt vagyok, s még egy csomó tennivalóm van. Vigyél valaki mást magaddal."

"De nincs itt senki más" - mondta és a vállamra ütött.

"Azon kívül szubjektív érzésem, hogy éppen téged vigyelek magammal."

"Úgy! Megérzésed? Látod, az enyém azt mondja, hogy ma itthon kell maradnom és dolgoznom. Most pedig eredj és hagyj engem békén."

"Nem megyek, ha nem jössz velem!" - mondta csökönyösen. Leült az ágyam végébe és átvetette egyik lábát a másikon.

El voltam keseredve, Gene nem tapintatos. Nem veszi észre, hogy egyszerűen nem akarok menni?

"Hát jól van" - mondtam végül - "veled megyek, de ne csodálkozz, ha az áhítat közepén elalszom."

Szilárdan elhatároztam, hogy utána eltűnök. A fogkefét és egy pár szükséges csekélységet zsebre vágtam és azt gondoltam, hogy a többit ott is hagyhatom, nem voltak valami értékesek.

Fél nyolc tájban értünk a kápolnához. A nyers gyalulatlan fapadokat egyszerű földmunkások foglalták el. Legalább jó társaságban vagyok - gondoltam. De ezek az emberek még mindig jobbak nálam. Azért vannak itt, mert itt akarnak lenni, én pedig azért vagyok itt, mert kényszerítettek rá.

Gene mintegy tizenöt percig prédikált. Én az utolsó sorban ültem egy öreg ember mellett, akinek a ruhája úgy nézett ki, mintha egyenesen a földekről jött volna. Izzadságszaga volt. Mialatt Gene a záró imát mondta, hallottam, amint az öreg folyton mondja: "Jézus, Jézus, köszönöm, Jézus! Igen, köszönöm Neked!"

"Istenem!"- összeharaptam a fogam és visszaakartam tartani a felindultságomat. De a kísértés túl erős volt és én a középső járaton előre szaladtam.

Aztán Gene mellettem állt: "Nicky! Isten nem akarta, hogy ma este elmenj. Ő küldött hozzád. Ide kellett hoznom téged."

Honnan tudta ezt? Senki sem tudta! Senki csak Isten.

"Isten küldött hozzád, Nicky. Mindnyájan imádkoztunk érted, mert hittünk benne, hogy Isten nagy és különleges szolgálatra hívott el téged, és akar vezetni."

Mondani akartam valamit, de egy szót sem tudtam kinyögni.

"Megengeded, hogy imádkozzam veled, Nicky?"

Nem is hallottam, amit Gene mondott. Azt sem tudom, hogy tényleg imádkozott-e. Hirtelen kinyitottam a szám és dicsőítettem Istent és hálát adtam Neki olyan szavakkal, amiket azelőtt sohasem ismertem.

Úgy tűnt, mintha csak néhány pillanat múlt volna el, mikor Gene megrázta a vállamat: "Nicky, késő van! Vissza kell mennünk az iskolába." Egyedül voltunk a templomban.

Hangosan énekelve léptem a hálóterembe. "Hé, mi az, mi bajod?" - szidtak a többiek.

"Oltsd el a lámpát, te ostoba, és nyugodj meg!"

"Nem!" - kiáltottam. "Ma ünnepelek! Ti nem is tudjátok, mi történt. Énekelnem kell." Mindenfelől repültek felém a párnák.

Lekapcsoltam a lámpát. De tudtam, hogy a lelkemben kigyúlt egy világosság, ami soha többé nem fog elaludni!

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész