Olvassunk együtt!

Nicky Cruz: Bandavezérből prédikátor

Igaz történet 18 részben

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész

13. rész

AZ IDŐ MÚLÁSA

A következő napok tele voltak örömmel. Azon a napon, amikor bizonyságot tettem, hozzám jött Glória, az előttem ülő lány, akinek azok a szép sötét szemei voltak, és nagyon méltóságteljesen a kezét adta: "Isten áldjon, Nicky! Imádkoztam érted."

"Valószínűleg" - gondoltam - "azért imádkozott, hogy minél hamarabb eltűnjek." De úgy látszott, valóban örül.

A következő hetekben összeszedtem minden bátorságomat és megkértem, jöjjön velem egy missziós összejövetelre, melyet egy közeli templomban tartottak. Mosolygott, amikor beleegyezőleg bólintott.

Az év folyamán több istentiszteleten vettünk együtt részt. Bár mindig csak mint iskolatársak voltunk együtt, megtudtam róla egyet mást. Arizonában született. Szülei Indiából vándoroltak be. Mikor öt éves volt, a család Oaklandban üzletet nyitott. Utolsó iskolaévében határozott úgy, hogy bibliaiskolába iratkozik be.

Idővel úgy láttam, hogy Glória bensőleg zavart volt. Valószínűleg az iskola szigorú fegyelmezése volt az oka. Az első év végén elárulta nekem, hogy aligha bír el egy másik évet, s a szünidő után nem jön többé vissza. Keservesen csalódtam.

Ebben az első szünidőben egy iskolatársamnál, Los Angelesben, maradtam. Bár az egész család nagyon kedves volt hozzám, nagyon hiányzott Glória. Mikor ősszel az iskolaév elkezdődött, egy levél várt tőle, melyben megindokolta, hogy miért hagyta abba ezt az iskolát:

"Az én élményeim mások voltak, mint a tieid Nicky" - írta. "Bár szüleimnek bárjuk van, jó keresztyén légkörben nőttem fel. Mikor megtértem, az életembe szélsőségek jöttek. Azt mondták nekem, hogy bűn az, ha valaki a világgal együtt él. Így hát többé nem festettem magam, nem vettem fel a fürdőruhám és nem hordtam ékszert. Minden negatív lett rajtam és mikor iskolába mentem, még rosszabb lett. Szerettem volna erről neked beszélni, de egy pillanatig sem lehettünk egyedül. Csak reméltem, hogy megértesz. Soha többé nem megyek vissza az iskolába."

A második év gyorsan telt el. Tanulmányi eredményem szemmel láthatóan javult és még a tanulótársaim is elismertek. Néha prédikáltam is.

Áprilisban levelet kaptam Wilkersontól. Még Pennsylvániában lakott, de nyáron New Yorkba akart menni és a gangnek szolgálni Brooklynban. Azt tervezte, hogy egy házat bérel a Clinton Avenuen és azt kérdezte, nem akarok-e a szünidőben hozzá menni.

Vacsora után felhívtam Davidot. A telefon sokáig csengett, mielőtt felvette volna valaki.

"Halló, David, én vagyok Nicky! Zavarlak a vacsoránál?"

"Van róla fogalmad, hány óra?"

"Ó igen, este nyolc óra."

"Nicky" - a hangjába egy kis kétségbeesés vegyült. "Lehet, hogy Kaliforniában tényleg este nyolc óra van, de itt nálunk majdnem éjfél. Gwen és én már két órája aludtunk. És most még a babát is felébresztetted."

"De David, csak akartam valamit mondani neked." - hallottam, hogy a baba sír.

"Mi lehet az a fontos, amivel nem tudtál reggelig várni, Nicky?"

"Nem tudtam addig várni: Dávid, a nyáron New Yorkba megyek és veled együtt akarok szolgálni!"

"Nagyszerű! Igazán! Egészen felizgatott a dolog, Gwent és a babát nem különben. Jó éjt!"

Egész éjjel nem tudtam aludni és terveket kovácsoltam a visszatérésre.

A hazautazás megmutatta nekem, mennyire megváltoztam. Mikor a repülőgép leszállt La Guardiában, New York repülőterén, lelkem telve volt emlékekkel és felindulással. Láttam az Empire State Building sziluettjét, aztán a Brooklyn-hidat. Soha azelőtt nem gondoltam, hogy a város ilyen nagy. Szívem túláradt a szeretettől és a részvéttől az emberek iránt, ebben az aszfaltdzsungelben, akik a bűn és a kétségbeesés rabjai. Szomorú voltam és mégis boldog, féltem, mégis várakozással telve néztem az események elé. Itthon voltam. David a repülőtéren várt. Átkarolta a vállamat és a kocsihoz vezetett. Hallottam, hogy milyen tervei vannak a Teen Challengével és kissé nyugtalanított. Észrevette és az okát kérdezte.

"David, hallottál valamit Izraelről?"

"Igen, de nincs jó dolga. Leveleimben nem említettem erről semmit, mert nem akartalak nyugtalanítani. Elmirában van. Decemberben egy gyilkosságba bonyolódott, mindjárt utána, hogy Kaliforniába mentél."

Éreztem, hogy a kezem átnedvesedik. Mélyet sóhajtottam: "Mindent mondj el, amit tudsz róla. Tudnom kell."

"Sajnos csak akkor tudtam meg, hogy mi történt, amikor már késő volt. Akkor New Yorkba jöttem, hogy Izrael anyját felkeressem. Sírva mondta el, hogy Izraelnek életében egyszer lett volna alkalma megváltozni, de akkor csalódott, kiábrándult és visszatért a ganghez."

"Miféle kiábrándulása volt?"

"Nem tudod?"

"Arra gondolsz, hogy a megsebesülésem után elleneztem, hogy annak a fiúnak megfizessen?"

"Nem. Más volt. A mamája elmondta. Azon a napon, amikor te kijöttél a kórházból, Mr. Delgadon nála volt és megkérte, hogy jöjjön ő is Elmirába. Izrael el volt ragadtatva. Másnap reggel a Flatbush Avenuera ment és hattól kilencig várt. Valahogyan eltévesztett benneteket. Akkor hazament és arról beszélt, hogy minden keresztyén csak egy képmutató. Aznap este újból elment a gangbe."

Felindultan fordultam Davidhoz: "Kerestük őt. Mindenfelé kerestük. Én nem akartam abbahagyni, de Mr. Delgadon azt mondta, nincs több időnk. Meg tudtad látogatni? Láttad azóta?"

"Először írtam neki, de nem volt szabad válaszolnia. Csak a legközelebbi családtagjainak válaszolhatott. Még a levelező iskolakönyveit is csak a börtönlelkész útján tudtam eljuttatni neki. Végre engedélyt kaptam a látogatásra. Kevéssel a komstock-i munkatáborba való szállítása előtt volt. Csak néhány percig beszélgethettünk. A körülményekhez képest elég jól megy a sora. Még több mint három éve van hátra."

Ezzel végezte: "Mindent megtettünk Izraelért amit csak lehetett. De a város tele van olyan emberekkel, mint ő, és azokat talán megmenthetjük. Akarsz ebbe a munkába beállni?"

"Jó" - mondtam, de tudtam, hogy a munkát sohasem végzem el, míg nem sikerül Izraelt kiszabadítanom.

"Holnap meglátogatom a régi gangtársaimat" - mondtam odavetőleg. David oldalról nézett engem míg egy lámpánál megállt.

"Nem szeretném, ha elsietnéd a dolgot, Nicky" - mondta. "Mióta elmentél, sok minden történt. Emlékezz még arra az időre, mikor megtértél! Majdnem megöltek téged! Éppen elég tennivaló van. Nem kell mindjárt a Mau-Mau-kal kezdened. Csak bolondok mennek oda, ahonnan még az angyalok is húzódzkodnak."

A lámpa zöld fényt adott és megelőztünk egy buszt.

"Talán bolond vagyok, David, de ezúttal Isten bolondja. Ő velem lesz és megoltalmaz."

David mosolyogva bólintott, miközben befordult a Clinton Avenuera.

"Isten a te vezetőd, Nicky, nem én" - mondta, miközben megállt egy ház előtt.

"Ha azt teszed, amit Ő mond, győzelmet aratsz. Gyere, szeretném, ha megismernéd Thrumant és Luist.

Brooklyn nem sokat változott. Néhány régi házat lebontottak, de minden úgy volt különben, ahogy két évvel ezelőtt hagytam. De én megváltoztam. Nehezebb lettem és levágattam a hajam, de a legnagyobb változás a bensőmben ment végbe. Új Nicky voltam.

Mialatt átmentem a Washington parkon, a szívem gyorsabban vert. Mau-Mau szemlét akartam tartani és először életemben nem tudtam, hogyan is üdvözöljem őket. Mit mondanak, ha meglátnak? Ahogy elhagytam a parkot, egy csoport Mau-Mau-t láttam egy ház falához támaszkodni. David szavai cikáztak át az agyamon: "Csak a bolondok mennek oda, ahonnan az angyalok is húzószkodnak."

De velem Isten járt.

Mintegy tizenhárom fiú állt ott együtt. Felfedeztem Willy Cortezt, a vállára ütöttem és azt mondtam: "Hé, Willy, öreg fiú!"

Megfordult és rám nézett: "Mond, te vagy talán a Nicky?"

"Igen, én!"

"Fiam, te úgy nézel ki mint egy szent vagy micsoda!"

"Lassan fiú! Egyenesen Kaliforniából jöttem. Jó dolgom van. Keresztény vagyok és iskolába járok."

Megragadta a vállamat, többször megforgatott, s ruhámat, arcomat vizsgálta.

"Ember, Nicky! El sem tudom hinni!" Aztán odafordult a többi kíváncsian szemlélődő gang-taghoz és bemutatott: "Gyorsan vegyétek le a kalapotokat! Ez Nicky! Ő volt a főnökünk. Belevaló srác! Ő aztán csinált valamit a Mau-Mukkal! Ő volt a legvadabb!!!"

A fiúk levették a kalapjukat és sapkájukat. Willy Cortez volt az egyedüli a csoportban, akit még ismertem. De a többiek is hallottak rólam, most körülöttem tolongtak és kezet nyújtottak.

Willyt átkaroltam és nevettem: "Gyere Willy, sétálunk egy kicsit a parkban. Egyedül kell veled beszélnem."

Otthagytuk a csoportot és a Washington parkba mentünk. Willy zsebre dugott kézzel jött mellettem és csoszogott az aszfalton.

"Willy" - én törtem meg a csendet - "szeretném elmondani neked, amit Krisztus tett az életemben."

És elmondtam, hogy jó két évvel ezelőtt, mint gang tag, hogy gondolkoztam és miket tettem, hogyan bíztam rá az életemet Jézusra. Elmondtam, hogyan vezetett ki Isten a vadonból és oda állított, ahol munkás, emberséges lény lehetek.

Willy közbeszólt és észrevettem, hogy remeg hangja: "Hagyd abba, Nicky, jó? Ilyesmit én nem akarok. Ha beszélsz, érzem, hogy valami nincs rendben bennem. Mitől változtál így meg? Nem vagy a régi Nicky tőbbé, s egy kissé félek tőled."

"Igazad van, Willy. Krisztus által más emberré lettem. Többé nem félek és nem gyűlölködöm. Most szeretem az embertársaimat."

Életemben először tapasztaltam, hogy milyen fontos volt, hogy régi barátaimnak Krisztusról beszéltem. Láttam az arcán, hogy mennyire egyedül van és a félelmet éppúgy, mint az én arcomon látszhatott kevéssel ezelőtt.

Búcsúzásnál megígérte nekem, hogy másnap eljönnek hozzám a ganggel együtt. Ezen az estén boldogan siettem vissza a Clinton Avenuera, és minden leheletemmel köszönetet mondtam Istennek. Emlékeztem rá, amint futottam a puerto ricoi házunk előtt a nagy réten és kiterjesztett karjaimmal mint próbáltam repülni, mint a madár. Ma emelt fővel mélyet lélegeztem. Végre elszabadultam a földről. A szünidő hátralévő részét a ganggel töltöttem. Prédikáltam az utcán és sok magánbeszélgetést folytattam. Gyakran egész nap semmit sem ettem és megfigyeltem, hogy akkor, ha ilyen önkéntes böjtöt vettem magamra, történt valami az életemben. Közben rendszeresen írtam Glóriának és az utóbbi időben az ő levelei is egyre inkább személyes tónust vettek fel.

Kevéssel azelőtt, hogy vissza kellett volna Kaliforniába térnem, egy üzletember jött David baráti köréből hozzám és legnagyobb meglepetésemre odaadott egy oda-vissza szóló repülőjegyet, Puerto Ricoba. Szabad volt hazamennem!

Már sötétedett, amikor kiszálltam Las Piedrasa buszból és az ismerős úton megindultam a dombon levő házunk felé. Emlékek rajzottak szívembe. Valaki elkiáltotta magát:

"Itt van Nicky, Nicky Cruz!"

Aztán láttam, hogy egy férfi felszalad a dombon, hogy megmondja szüleimnek hogy jövök. Másodpercek múlva nyílt az ajtó és négy testvérem viharzott le a dombról. Több mint öt éve nem láttam őket, de megismertem azonnal, ahogy felém futottak. Mögöttük megláttam anyám lobogó kötényét. Leraktam a kofferomat és felé futottam. A fiúk belém kapaszkodtak, lerántottak és velem együtt hemperegtek a fűben.

Anyám mellém térdelt, átkarolt és folyton csókolgatott.

Mikor végre fel tudtam állni, testvéreim már birtokba vették a bőröndjeimet és a ház felé igyekeztek. Majd megpillantottam apám egyenes, szálfa alakját. Habozva mentem felé, ő megállt és vizsgálódva nézett rám. Én pedig hozzá futottam és ő hatalmas karjaival átölelt és a levegőbe emelt: "Isten hozott itthon, kis madaram, Isten hozott."

Hamar körül járt a híre, hogy itthon vagyok, s néhány egyháztag még aznap este eljött hogy üdvözöljenek. De sokan féltek belépni az "elvarázsolt házba". Még mindig azt hitték, hogy papa tud beszélni a halottakkal. De lent a faluban istentiszteletet akartak tartani és megkértek, hogy beszéljek hozzájuk.

"Szívesen tartok istentiszteletet" - mondtam, "de itt kell megtartani." Először bizonytalanul néztek össze, aztán egyikük azt mondta: "Nicky, közölünk sokan félnek a gonosz szellemektől és az apádtól." De én eloszlattam ezeket az aggályokat.

Mikor apám hallott később a szándékomról, hevesen felcsattant: "Ezt nem tűröm! Ebben a házban nem lesz semmiféle istentisztelet! Elrontod az üzletemet! Megtiltom!"

De mama ellenkezett: "Nem látod, mennyire megváltoztatta Isten a fiadat? Kell lenni valaminek benne! Mikor utoljára láttad, úgy viselkedett mint egy vadmacska. Most bárány lett belőle. Megtartjuk az istentiszteletet itt ebben házban és te is jelen leszel."

Mama ritkán szólt ellene papának, de ha mégis megtette, keresztül is vitte akaratát. Most is így volt.

Másnap este a házunk tele volt a falu lakóival, sőt a szomszédos falvakból is jöttek néhányan. Nyomasztó meleg volt, mikor a gyülekezet elé léptem és bizonyságot tettem. Részletesen elmondtam, mennyire hatalmában tartott a Sátán, s hogy szabadultam meg Krisztus hatalma által az átoktól. Az emberek gyakran helyeslőleg bólintottak mialatt beszéltem, néha meg kétségbeesetten kiáltottak, mikor az alantas életemről volt szó.

Az istentisztelet végén felszólítottam azokat, akik el akarják fogadni Jézus Krisztust megváltójuknak, hogy jöjjenek előre. Mozgás támadt. Valósággal éreztem, hogy Isten munkálkodik itt, és voltak akik előre jöttek.

Valaki beleszólt az imádságomba. Felismertem hangját és hirtelen kinyitottam a szemem. Ugyanaz a hang, amely egykor a szobámba űzött:

"Gyűlöllek!" - mondta akkor.

Most viszont azt mondta: "Bocsásd meg Istenem, amit a fiam ellen vétettem. Bocsásd meg, hogy elűztem a háztól. Bocsásd meg a vétkeimet, és azt is, hogy nem Benned hittem. Most hiszek Benned! Ments meg engem Istenem! Szabadíts meg!"

Mikor ismét felemeltem a tekintetemet, láttam amint apám egyedül áll magasan a szoba hátuljában. Aztán hirtelen megfordult és kiment.

Apám sohasem tett nyíltan hitvallást, de élete megváltozott ettől az időtől fogva, és ettől az estétől kezdve nem volt a házunkban többé idézés.

Két nappal később visszatértem New Yorkba, és a következő héten egy környékbeli lelkész bemerítette anyámat és testvéreimet.

Utolsó New York-i napjaim alatt nagy ifjúsági összejövetel volt a spanyol templomban. Különösen azon igyekeztem, hogy régi gangem tagjai részt vegyenek rajta. Steve, az új főnök végül megígérte, hogy eljönnek.

A templom előterében álltam és elgondolkozva néztem a golyók által vágott lyukakat, melyeket két évvel ezelőtt nekem szántak, mikor a Püspökök rám lőttek. A templom az utolsó helyig telve volt.

Az istentisztelet végén a pásztor megkért, hogy tegyek bizonyságot. Megfordultam és ránéztem a fiúkra. Arra gondoltam, hogy nemsokára visszautazom Kaliforniába és mire odaérek, ezek közül a fiúk közül egyesek már halottak lesznek esetleg börtönben fognak ülni.

Beszéltem, mint egy haldokló a haldoklóhoz. Fenntartás nélkül kiöntöttem a szívemet. Bár már akkor két órája a templomban voltunk, még további 45 percig beszéltem. De nem mozdult senki. A végén kértem a fiúkat, hogy engedjék át a szívüket Istennek. Tizenhárom fiú jött előre. Bárcsak itt lenne Izrael! - gondoltam. De régi bajtársaim közül csak Hurrican volt ott. Visszaemlékeztem, amikor csatlakozott a ganghez és később kidobtuk, mert ellopta a vekkeremet.

Az istentisztelet után együtt mentünk a Green Pacera. Mivel én vittem a gangbe, különösen felelősnek éreztem magam érte. Megkérdeztem, hogy hol lakik.

"Egy elhagyott lyukban" - felelte.

"Miért nem laksz a szüleidnél?" - kérdeztem.

"Mert kidobtak. Szégyellnek engem. Talán emlékszel még, én azok közül voltam, akik Nicolas Hallban Izraellel és veled előre mentek. Néhány hét múlva rábeszéltem a szüleimet, hogy jöjjenek velem templomba, meg dolgoztunk is ott. Ez az átállás kezdetben elég nehéz volt és elvesztettem a kedvem."

Mindig ugyanaz a történet. Találkozott a Mau Maukkal és rábeszélték, hogy menjen vissza mint ahogy velem is megpróbálták. A keresztyéneket gyáváknak tartották és a ganget nyilvánították az egyetlen csoportosulásnak, ahol az életben egyáltalán valamit is kezdeni lehet. Formálisan visszatérítették.

Következett néhány letartóztatás. Szülei megpróbálták befolyásolni, de ő állhatatos maradt, és elhagyta a szülői házat. Most egy régi, lebontásra érett házban lakott.

"Néha nagyon rosszul megy nekem" - mondta - "de inkább éhezni fogok, mintsem valamit kérjek a szüleimtől."

Közben a lakásához értünk. Minden ablak be volt deszkázva. Hátul volt egy lyuk, ahol fel lehetett egy deszkát emelni és be lehetett mászni. A bútor néhány zsákból állt, amin aludni lehetett.

"Hogy van az, hogy ma este előre jöttél?" - kérdeztem.

"Mivel nagyon szeretnék rendbe jönni, Nicky. Istent szeretném követni, de nem tudom hogyan. Mindig, ha hozzá fordulok és újra elfordulok tőle, sokkal rosszabb lesz. Neked újra a gangben kellene lenned, Nicky. Talán akkor újra megtérnék Krisztushoz, ha te itt lennél."

Leültünk az omladozó lépcsőre és sokáig beszélgettünk. Végül azt mondtam:

"Hurrican, érzem, hogy Isten azt akarja, hogy neked megmondjam: ha át akarod adni a szívedet Jézusnak, újból felvesz téged. Késő van, de még nem túl késő. Bűnösnek érzed magad, de Isten megbocsátja bűneidet."

Hector kezeibe hajtotta a fejét, s folyton rázva a fejét így szólt: "Nagyon is akarom, de tudom, ha ma át is adom a szívemet, nem fogad el. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni."

Felálltam és hangosan imádkoztam, hogy Isten érintse meg Hector szívét. Felhúzta a vállát: "Úgy sem használ, Nicky!"

Mikor elkészültem az imádsággal, megráztam a kezét: "Hurrican, remélem, hogy még foglak látni, ha visszajövök. De ha nem térsz még ma Krisztushoz, soha többé nem látlak viszont!"

Másnap délután visszarepültem Kaliforniába. Ekkor még nem tudtam, hogy a jövendölésem teljesülni fog.

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész