Olvassunk együtt!

Nicky Cruz: Bandavezérből prédikátor

Igaz történet 18 részben

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész

18. rész

AZ ÚR ORSZÁGÁNAK FÖLDJÉN

1965-ben az országnak csaknem minden nagyobb városában beszéltem. Az összejöveteleimnek, melyeken csaknem minden felekezetből való résztvevők voltak, csodálatos eredménye volt. De még mindig nem volt nyugalmam. Még mindig nem ismertem fel a tulajdonképpeni problémát, valami állandóan ösztökélt.

Akkor találkoztam Dan Malachukkal, aki New Yersey-ben könyvkiadó volt, aki a problémámat világosságra hozta. Egy este csak úgy mellékesen megjegyezte hogy jó néven venné, ha kicsinyekkel foglalkoznék. Akkor nem válaszoltam, de szavai tovább foglalkoztattak.

Visszaemlékeztem a saját gyermekkoromra. Ha akkor valaki vette volna a fáradságot, hogy Krisztushoz vezessen, akkor talán...

Néhány hónappal később segített, hogy Seattle-ben négynapos konferenciát készítsek elő. Az utolsó este a szállodai szobámba jött.

"Nicky, Isten igazán csodálatos módon adja az áldást. A fiatalság több mint háromezer dollárt adakozott össze, amit a szolgálatodra fordíthatsz."

"Dan, nem vehetem át a pénzt."

"Nicky,"- szólt, közben kényelembe helyezte magát a pamlagon - "ez a pénz nem a tiéd. Isten munkájára van adva, amit általad cselekszik."

"És én arra fordíthatom, amire akarom?"- kérdeztem.

"Úgy van!"

"Akkor a kicsinyekre költöm. Szeretnék berendezni egy házat, ahol értük dolgozhatom."

"Nagyszerű!"- kiáltott Dan - "A legjobb, ha úgy mondod: az ifjúság nevelésére."

Fresnoban házat béreltem a Broodway-n és úgy rendeztük be, ahogy a körülmények engedték. Aztán elkezdtem átfésülni az utcákat. Az első nap láttam egy tizenegy éves fiút, amint egy küszöbön ült. Megkérdeztem, hogy hívják. Alulról felfelé rám nézett, végül azt mondta:

"Ruben, miért?"

"Csak."- mondtam. "Olyan elhagyatottnak látszol és azt gondoltam, kicsit elbeszélgetek veled."

Szívesen elmondta, hogy már marihuánát szív. Az iskolát a hetedik osztály után elhagyta. Aztán elmondtam neki, hogy berendeztem egy otthont ilyenfajta fiúk számára, és hogy nem akar-e ott lakni?

"Hogyan? Magával menjek, úgy gondolja?"

"Igen"- hagytam helyben. "Csak először beszélnem kell a papáddal."

"Nem"- ellenkezett meggyőződéssel. "Ő csak örül, ha megszabadul tőlem. Csak a gyámomnak kell szólni."

A gyám igent mondott és Ruben este már beköltözött hozzánk.

A következő hetekben két másik gyereket karoltunk fel és azonnal bejelentettük őket az iskolába. Rubennel kezdetben sok nehézségünk volt, de nemsokára ő volt az első, aki elkészítette a feladatát, ha megjött az iskolából. Glória és én, boldognak éreztük magunkat. Eltűnt a nyugtalanságom.

Minden felől érkeztek hozzánk kétségbeesett anyáktól a kérések, akik nem bírtak a gyermekükkel. Néhány hét múlva a házunk túlságosan is megtelt és még újabb kérések érkeztek.

Egyszer, nagyon korán reggel, miután néhány órát aludtam, megszólalt a telefon. Álomittasan nyúltam a hallgató után. Dan Smith hívott, a Keresztyén Kereskedők Egyesületének egy nagyon aktív tagja Fresonban.

"Nicky, közülünk néhányan érdeklődnek a munkád iránt. Ha akarod, eltartási hozzájárulást szeretnék a számodra megalapítani."

Imameghallgatás következménye volt, hogy ez a derék, befolyásos férfiakból álló csoport a munkánk mellé állt.

Ugyanabban a hónapban Dave Carter jött hozzánk. Magas, csendes fiatalember volt. Ismertem még New Yorkból, mikor egy néger gang főnöke volt. Munkatársaink csoportját két fiatal mexikói egészítette ki, ők végezték a női munkát és segítettek az irodában.

Csoportunk utolsó tagja sokat jelentett számunkra. Jimmy Baez volt. Jimmy most végezte el a bibliaiskolát és egy csendes, kedves lányt vett el. Hozzánk jött, hogy felügyelő legyen, de számomra többet jelentett. Ő volt Krisztus életet megváltoztató hatalmának bizonysága. Nehéz volt úgy odaállítani ezt a szemüveges képzett kinézésű fiatalembert a gyerekek elé, mint aki egyszer azért jött a Teen Challengebe, hogy heroint kérjen.

Szívünk tele volt hittel, kezeink munkával. Isten megáldotta cselekedeteinket és sokszor úgy véltem, hogy az áldásnak nagyobb beteljesedését már el sem tudnám viselni. De azoknak akik Istent szeretik, végnélküli meglepetéseket tart készenlétben.

Ősszel Dan Malachuk sorozatos összejöveteldere vitt New York-ba. Miután a repülőtéren üdvözölt, mérföldről-mérföldre befelé haladtunk Brooklyn sikátoraiba. Nem, én többé nem vagyok ennek a gettónak tartozéka, de nem közömbös számomra. Régi barátaimra és a gang tagjaira gondoltam, Izraelre is. "Jézus!"- imádkoztam, - "adj alkalmat, hogy beszélhessek vele!" Az esti összejövetel után Dan velem jött a hotelszobámba. Kevéssel az étkezésünk után telefonált valaki. Jelentkeztem, de a vonal másik végén hosszas hallgatás következett. Azután halk, de ismerős hang szólalt meg:

"Én vagyok, Nicky, Izrael!"

"Izrael!"- kiáltottam. "Hol rejtőzöl?"

"Itthon vagyok, Bronxban. Éppen most olvastam az újságban, hogy újra a városban vagy. Felhívtam a bátyádat és ő úgy vélte, hogy talán a hotelben megtalállak téged."

Valamit akartam mondani, de megelőzött: "Nicky, szeretnélek látni. Csak, hogy a régi időkről elbeszélgessünk, tudod?"

Danhez fordultam: "Izrael beszél. Szeretne találkozni velem."

"Mondd csak neki, hogy jöjjön holnap este a hotelbe, együtt vacsorázunk" - ajánlotta fel Dan, és a régen vágyott találkozást másnapra megbeszéltük.

Fél hattól hétig Dannal fel-alá járkáltam a hallban. Izrael még nem jött és én szomorúan emlékeztem arra a reggelre, amikor először szalasztottuk el őt.

Aztán előttem állt. Csinos arca, mély fekvésű szemei, hullámos haj, minden a régi volt.

"Nicky!"- mondta és megragadta a kezemet: "Még mindig nem tudom elhinni."

Együtt nevettünk és egyszerre beszéltünk nem törődve a körülöttünk lévő emberekkel. Csak egy kis idő múlva mondta:

"Meg kell ismerned a feleségemet, Rozát."

Mellette állt egy csinos puerto-ricoi nő és mosolygott, ami az egész arcának bájt adott. Kezet akartam neki adni, de ő átkarolt és megcsókolta az arcomat.

"Oly régen ismerlek" - mondta tört angolsággal. "Az utóbbi három évben Izrael állandóan rólad beszélt."

Az étkezőbe mentünk. Észrevettem, hogy Izraelt és Rozát valami nyugtalanítja.

"Mi van veled Izrael? Dan megfizet mindent. Gyere már!"

Izrael zavartan nézett rám és félre vont: "Nicky, én nem vagyok ide való. Én nem tudok ilyen furcsa evőeszközökkel bánni."

Étkezés után visszamentünk szobámba a 14. emeletre. Izrael újra a régi volt. Az otthonáról beszélt.

"Nem valami kellemes ott lakni." - mondta. "Mindenütt konyhahulladékba botlasz. De az alsó lakásokban még rosszabb. A kis gyerekeket néha megharapja a patkány." Gondolkozott valamin. "Én ide vagyok láncolva, nem tudok kiszabadulni innen. A gyermekek számára nem nagyon kedvező a környék. A múlt héten is megerőszakoltak két kilenc éves kislányt. Nem merjük a gyerekeket az utcára engedni. Elmennék, de...

Felállt, az ablakhoz ment és átnézett a villódzó fényre az Empire State Buildingen.

De végül is valahol csak kell lakni és máshol magas a lakbér. Talán jövő évben jobb környékre kötözhetünk. Szereztem valamit. Mosogatóként kezdtem és most egy irodában vagyok a Wall Streeten."

"De hogy csináltad mindezt?" - kérdeztem. Izrael csodálkozva nézett rám:

"Hogy érted?"

Most jött el az ideje, hogy mélyebben hatoljunk a múltba.

"Mondd el nekem, mi történt régen?"

Róza mellé ült a díványra. "Nyugodtan beszélhetek róla. Talán kell is. Rózának már nem egyszer elmondtam. Emlékszel arra a reggelre, amikor kijöttél a kórházból, te és az a másik el akartatok vinni?"

Bólintottam.

"Három órát vártam rátok. Úgy éreztem magam, mintha bolond lennék. Aztán megelégeltem minden keresztyént és újra elmentem a gangbe."

Félbeszakítottam: "Izrael, sajnálom. Kerestünk téged."

Fejét csóválta. "Felejtsd el! Valószínűleg, ha találkozunk akkor, minden másképp történik."

Aztán folytatta: "Viszálykodásunk volt a South Street-beli "Angyalokkal". Az egyikük a mi területünkre tévedt és mi azt mondtuk, hogy nincs ott mit keresnie. Akkor ő megjátszotta magát, és mi megvertük. Elfutott, de közülünk öten elővették. Aztán csak azt tudom, hogy egyikünk hirtelen revolverrel rátüzelt. A fiú a fejéhez kapott, s azt kiáltotta: "Eltaláltak! Eltaláltak!" Mi csak nevettünk. Aztán leesett a földre és meghalt."

Izrael elhallgatott. A szobában nem hallatszott más, mint az utcáról beszűrődő lárma:

"Elszaladtunk. Négyünket elfogtak." - Lehajtotta a fejét. - "Öt év volt a pokolban." - Újra összeszedte magát. - "Mikor kiszabadultam, munkahelyet kellett keresnem. Nem akartam újra Brooklynba menni. Szívesebben mentem volna máshová új életet kezdeni. De azt mondták vissza kell mennem Brooklynba. Egy cellatársam ajánlott egy helyet, ahol munkát kaptam. Ismert valakit, akinek ruhagyára volt Brooklynban. Azt mondta anyámnak, ha ötven dollárt ad neki, beajánl egy ismerősének. Megkapta a pénzt. Én meg nemsokára a cégtől egy levelet, hogy állást biztosítanak nekem. Más módon nem kaphattam volna állást. Kinek kell egy fegyenc?"

"Megkaptad az állást?" - kérdezte Dan.

"Nem. Ez világos volt már kezdettől fogva. Csak a látszatra volt szükség, hogy elengedjenek. Alulról kellett feldolgoznom magam. Mosogatóként kezdtem és vagy fél tucat állásom volt. Ha a jelenlegi főnököm tudná, hogy ültem, kidobna, bár már négy éve becsületesen dolgozom nála. Tehát hazudok, ha kérdeznek."

"A gyámod semmit sem tett az érdekedben?" - kérdezte Dan.

"Igen, ő mindent megtett, ami tőle telt. De száz más is van, akivel törődnie kell. Nekem magamra kellett hagyatkoznom, és ez eddig elég jól sikerült."

Azt mondtam: "Izrael, emlékszel, mikor a Fantom Lordokat kerestük és belekerültünk valamibe?"

"Igen, tudom."

"Azon az estén megmentetted az életemet, Izrael. Ma szeretnék neked elmondani valamit, ami a te életedet is meg fogja menteni."

Várakozással telten nézett rám.

"Izrael, te az én régi barátom vagy. Magad is látod, hogy az én életem megváltozott. A régi Nicky meghalt. Az, akit ma magad előtt látsz más lett Jézus Krisztus által. Emlékezz arra az estére a St. Nicholas Hallban, amikor átadtad szívedet Istennek!"

Izrael bólintott és a földre nézett.

"Azon az estén Isten beköltözött a szívembe. Ő szövetséget kötött veled és ezt még mindig tartja. Elengedett egy időre. Évek folyamán elfutottál előle, de Ő még mindig tart téged. Az Ótestamentumba van egy történet egy emberről, akit Jákóbnak hívtak. Ő szintén elfutott Isten elől. Aztán egy estén egy angyallal kellett küzdenie. Ezen az estén Isten megváltoztatta a nevét. Többé nem hívták Jákóbnak, hanem Izraelnek. És Izrael azt jelenti: valaki, aki az angyallal küzdött és győzött.

Izrael felém fordult, aztán Róza felé fordította arcát.

Aztán együtt imádkoztunk. Hosszú imádság volt. Mikor befejeztük, Izrael így imádkozott: "Uram, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg nekem!"

Dan taxit hívott és hazavitte őket.

"Nicky!"- mondta a búcsúzásnál - "ez volt életem legnagyobb napja!"

Epilógus

Késő tavaszi délután Nicky és Glória fresnoi házuk előtt álltak és nézték, amint Alicia és a 16 hónapos kis Laura a frissen kaszált gyepen játszottak. Glória leült a legalsó lépcsőfokra, és szeretettel nézte sötétbőrű férjét aki félig lehunyt szemekkel álmodozni látszott. Kezét rátette annak térdére:

"Mi van, Nicky?"

"Mit mondasz?"- kérdezte, de látszott raja, hogy nem szívesen hagyja abba az álmodozást.

"Azt kérdeztem, miről álmodozol? Még mindig repülsz? Megvan a ház a kicsinyeknek, Izrael és Róza itt laknak és dolgoznak. A jövő héten Svédországba repülsz, majd Dániába, hogy ott beszélj. Miről álmodozol még? Mit kívánhatsz még Istentől?"

Nicky a feleségére nézett és így szólt:

"Nem arról van szó, hogy én mit kívánok Istentől, hanem, hogy Ő mit kíván tőlem. A szolgálatunk még mindig csak a felszínen mozog."

A hosszú szünetet csak a ház körüli lárma töltötte ki.

"De Nicky"- szólt Glória - "ez nem a te feladatod. Ez minden keresztyénnek a feladata ezen a világon."

Nicky elgondolkozva nézett maga elé.

"Emlékszel, mikor a múlt évben Poin Lomába utaztunk és a San Diego-i öbölbe érkeztünk? Emlékszel a nagy világító toronyra? Éveken át vezette a kikötőbe a hajókat. De az idők megváltoztak. A múlt héten olvastam, hogy ott sokszor van köd, és új világító tornyot építenek, hogy átvilágítson a ködön."

Glória figyelmesen hallgatta.

"Pontosan így van ma is. Az Egyház még mindig magasan áll és világosságot sugároz. De csak kevesen láthatják, mert megváltoztak az idők, s túl sok a köd. Új világosság kell, hogy mélyebben, sokkal mélyebben világítson, oda, ahol az emberek élnek. Nekem nem csak őrnek kell lennem a világító toronyban, de egyenesen közel kell vinnem a világosságot az emberekhez."

"Tudom" - szólt Glória és hangjában büszkeség és megértés volt. "Ezt mondom én is neked. De talán teljesen egyedül kell járnod ezen az úton."

"Nem járok egyedül, Isten velem jár" - szolt Nicky.

"Ma felhívott egy anya Pasadenából. A tizenkét éves fiát elfogta a rendőrség, mert marihuánát árult. A férje azt akarja, hogy a fiút lecsukják... És nálunk nincs több hely és a pénzünk is kevés..."

Hallgatva ültek a lépcsőn és Nicky egy verebet nézett, amint a gyepen ugrált. Gondolatai az ismeretlen gyermeknél időztek, aki oly tipikus volt ezer más között, aki szeretetre éhes, aki Jézust keresi, anélkül, hogy tudná.

"Mit fogsz tenni, Nicky?"- kérdezte Glória. Az rámosolygott.

"Ugyanazt, amit Jézus tenne. Elvállalom."

"Ó, Nicky!"- mondta Glória és mindkét karjával átölelte - "Mennyire szeretlek! Mindig van hely egy gyerek számára még, és Isten elintéz mindent."

Jimmy előhozta a buszt, hogy utcai istentiszteletre menjenek a gettóba.

A fiúk beszálltak Nicky magasra emelte Glóriát:

"Vamamos! Itt az ideje, hogy dolgozzunk Jézusért!"

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész