Olvassunk együtt!

Nicky Cruz: Bandavezérből prédikátor

Igaz történet 18 részben

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész

8. rész

A SÁTÁN NEVETÉSE

Elnökségem két éve alatt 17 embert öltem meg. Oly gyakran elfogtak, hogy nem is. emlékszem már, hogy mennyiszer. Mi, akiket a gang köteléke tartott össze, úgy éltünk, mintha nem lenne törvény. Semmi sem volt a számunkra szent, kivéve a gangünket. Én különösen Izraellel és Mannie-vel voltam szorosabb összeköttetésben.

Izrael egy éjjel titokban felsurrant hozzám, s bedobott egy galambot. Ő kívül állt és hallotta, ahogy félelmemben ordítok, aztán kinyitotta az ajtót és felkapcsolta a villanyt. Megpróbáltam a félelmem palástolni és vele együtt nevettem, mikor az ablakon kiengedte a galambot. De mikor elment, reszketve feküdtem ágyba és még mindig a fülembe hangzottak a szárnycsapások. Mikor végre nyugodtan álomba merültem, azt álmodtam, hogy feneketlen mélybe zuhanok és halottam a Sátán nevetését.

Másnap reggel Izrael újra eljött és jelentette, hogy Mannie egy késelésnél megsebesült, és kórházban fekszik.

"Hát veled mi van, Nicky?" - kérdezte, miután beszámolt. - "Miért vagy olyan különös?"

Bennem újra minden felrémlett és éreztem, hogy a vér lefut az arcomból. Mannie és Izrael voltak egyedüli barátaim. Most hirtelen úgy éreztem, elhagy minden magabiztosságom, mikor Izrael elmesélte, hogy milyen közel volt Mannie a halálhoz.

Megráztam a fejem. "Minden rendben van. Csak dühös vagyok. Meg fogom őt látogatni és megkérdezem, ki volt az, és azt lekapcsolom!"

Délután akartam a kórházba menni, de két egyenruhás rendőr állt az ajtó mellett. Felmásztam a tűzoltó létrán és kopogtam az ablakon, amíg Mannie kinyitotta. Nagyon gyenge volt, alig tudott visszamászni az ágyba.

"Ki volt az, Mannie?" - kérdeztem. Senkinek se, szabad azt mondania, hogy megszúrt téged és élve ment el onnan."

"A Püspökök voltak. Egyedül voltam és a késükkel elbántak velem."

"De melyik?" - kérdeztem - "Tudod, ki volt?"

"Igen. A többiek Joe-nak szólították. Ő az új helyettes főnökük. Egész idő alatt nagyon vert. Mikor aztán elszaladt, azt mondta, visszajön és megöl engem. Ezért állnak itt a rendőrök."

"Most először gyógyulj meg, Mannie! Ha aztán újra kint leszel, elbánunk a piszkos négerekkel. Újra lemásztam a tűzoltó létrán és este találkoztam Izraellel és Homer Belanchival, aki belső körünkhöz tartozott. Hosszú huzavona után elhatározásra jutottunk.

Másnap Homer lopott egy kocsit. Két hétig rejtegettük egy fészerben, míg Mannie kijött a kórházból.

1957 karácsonyának hete volt, mikor munkához láttunk. Homer vezette a kocsit és elhoztuk Mannie-t. Még sántított. Augi, Paco és én a hátsó ülésen ültünk. Az Edward Streetre mentünk, a katolikus kultúrházhoz. Ezen az estén tánc volt, s itt is két fegyveres rendőr állt az ajtóban. Mivel a közelben nem láttunk egy "Püspököt" sem, a bárjukhoz hajtottunk, s az autót szemben leparkoltuk. Csaknem tizenegy óra volt, s Mannie-nek meghagytuk, hogy várjon a kocsiban.

"Mikor beléptünk a bárba, néhány Püspökbe akadtunk és megkérdeztük:

"Halló, fiúk, a főnök helyetteseteket keressük, Joe-t. Hallottuk, hogy békét akar kötni, s erről akarunk vele beszélni. Itt van valahol a közelben?"

"A Joe-t gondolod?" - kérdezte az egyik fiú: "Ott ül hátul a sarokban a nőjével."

Odaballagtunk, ahol Joe a nőjével ült a padlón. Felnézett ránk és Augi azt mondta:

"Mi vagyunk a Mau-Mauk, és hozzád jöttünk."

Joe fel akart kelni de Augi egyik lábát rátette a vállára és visszanyomta. Mindkettőnknek a zsebében revolver volt és Joe jól láthatta a ráirányított csöveket.

Joe kiabálni kezdett és Augi felhúzta a ravaszt és a többiekre irányította.

"Ne mozduljatok! Az első, aki megmozdul, halál fia!"

A bártulaj úgy nézett ki, mintha a következő percben el akarná veszteni az eszét.

"Neked nem csinálunk semmit papi" - biztosította Augi.

"Maradj csendben, akkor egy perc alatt eltűnünk."

Szóltam Joe-hoz, aki a megfélemlített lánnyal még mindig a földön ült:

"Hé, te büdös állat, választhatsz. Vagy velünk jössz, vagy most azonnal, így ülve agyonlövünk. Egy percig gondolkodhatsz rajta."

A fiú valamit dadogott és én azt mondtam:

"Oké, látom, meggondoltad." Felrántottam és elhagytuk a bárt, mialatt Izrael a többi fiút revolverrel sakkban tartotta.

"A Püspököknek megmondhatjátok, hogy vissza hozzuk őt, amint néhány csekélységet megbeszéltünk a Mau-Mauk elleni kísérletről" - mondta Augi.

Becsuktuk magunk mögött az ajtót és a kocsiba kényszerítettük Joe-t, a hátsó ülésre Augi és én közém, miközben revolverrel fenyegettük. Homer egy elhagyott házhoz vitt minket a Manhattan híd közelében.

Foglyunkat bevittük, egy székhez kötöztük és betömtük a száját.

"Talán hamar meg fogunk ölni de az is lehet, hogy életed végéig itt hagyunk" - vigasztaltam. Augi leköpte, aztán kívülről rázártuk az ajtót. Éjfél volt.

Két napig nem mentünk oda. Aztán mintegy huszonöten meglátogattuk és mindegyik odanyomta az égő cigarettáját arcához, nyakához, míg elájult és a földre esett. Még a haját is leégettük, aztán cédulát kötöttünk a nyakába:

"Senki sem bánthat egy Mau-Mau-t büntetlenül!" Odavittük a bár elé és a járdára löktük, aztán elpucoltunk onnan.

Karácsony napján találkoztam Mannie-vel Ginonál, a csapszékben. Ültünk a bárszéken, cigarettáztunk és nevettünk az elmúlt hét felett. Hirtelen láttam öt Püspököt átjönni az úton.

Egyedül bár saját területünkön voltunk.

Meglöktem Mannie-t: "Püspökök! Gyorsan táguljunk innen!"

De már késő volt. Egy kevés előnyünk volt, kisiettünk az ajtón. Amilyen gyorsan csak tudtunk elszaladtunk, de Mannie még nagyon gyenge volt és lemaradt. Megálltunk.

Mikor a Püspökök ránk jöttek, lehajtottam a fejem és átrohantam köztük. Ez váratlanul érte őket. Az egyiküket gyomorszájon találtam a fejemmel és hátraesett az úttestre. Elindítottam egy parkoló autót és megindultam előre. Hajszál híján nekem jött egy teherkocsi. Közben észrevettem, hogy Mannie nem jön utánam és a Püspököktől sem követ senki. Kiugrottam a kocsiból, futni kezdtem visszafelé, hogy lássam mi történt. Azok öten Mannie-t a ház falához nyomták és verték, könyörtelenül ráléptek.

Aztán láttam, hogy valami villant és tudtam, hogy az a napsugár volt egy kés pengéjén. Odarohantam a késem után tapogatva és kiabáltam:

- "Piszkos disznók! Hagyjátok békén! Megöllek titeket!"

Már késő volt. Láttam, hogy a fiú teljes erővel Mannie bordái közé döfött. Mannie megroggyant, még egy pillanatig egyenesen állt a fal mellett, aztán a fején át az aszfaltra hanyatlott. Mialatt elesett, a fiú még egyszer belevágta a kését.

A többiek közé ugrottam és felemeltem a késemet és az öklömet. De nekik sikerült elmenekülni. Mannie a járdán feküdt, orrán-száján vér ömlött, tócsát képezve a feje alatt.

Letérdeltem, a hátára fordítva a fejét az ölembe vettem. Vére a nadrágomra csurgott és éreztem, hogy ragadós és meleg a kezem.

Kétségbeesett szemekkel nézett rám és mondani akart valamit. Szemei egészen kitágultak, s ahogy száját kinyitotta, hogy beszéljen, halk gurgulázást halottam és ajkain kis vörös hab képződött.

"Mannie!" - kiáltottam. "Mannie, ne halj meg!"

Feje oldalt billent karomon és éreztem, hogy a bőrkabát alatt beesik a melle. Tekintete megmerevedett. Halott volt.

"Mannie! Mannie! Mannie!" - kiabáltam teljes erőmből és hangomban minden kétségbeesésem benne volt, ami elfogott.

Valahol az utcán hallottam egy asszony hangját: "Hé, mi van ott?"

Nem maradhattam. Az előéletem alapján meg fogják próbálni rám kenni az egészet. Úgy sem tudok már Mannie-n segíteni. Felegyenesedtem, Mannie teste visszahanyatlott a járdára. Az a koppanás, amivel feje a kőre zuhant, még sokáig a fülemben kongott, mikor a szobámba léptem. Bevágtam magam mögött az ajtót és elővettem a revolveremet. Lihegve ültem az ágy szélére és rászegeztem az ajtóra a pisztolyt. Szinte megbénultam a félelemtől.

Eddig még sohasem láttam halottat ilyen közelről, mindenesetre nem szemtől szembe. A barátom volt. Még az előbb nevetett és most ott hever az utcán, s szájából vér folyik.

Ezzel nem tudtam megbékülni. Azt hittem bátor vagyok. Azt hittem, nem félek semmitől. De Mannie halála túl sok volt számomra. Rosszul lettem és tűrnöm kellett. Sírni akartam, de nem tudtam.

Felugrottam és a falnak rohantam. "Nem félek! Nem félek!" - kiabáltam. Olyan voltam, mintha az ördög megszállt volna. Néztem a kezem, s láttam Mannie megszáradt vérét a bőrömön és a körmeim alatt.

Vertem a fejem a falba és ordítottam: "Senki se bánthat engem! Senki se bánthat!"

Kimerülten estem a padlóra, levegő után kapkodva. Kellemetlen, megmagyarázhatatlan félelem vett birtokba. Mintha egy rossz álom vált volna valósággá. Forogtam a padlón, a mellemre tettem karjaimat és jajgattam, kiabáltam. Úgy éreztem, hogy a falak rám szakadnak és a plafon mind feljebb emelkedik, csaknem kilométerekre. Aztán ott megjelent egy sötét, fekete felhő és elterült felettem. Úgy éreztem, megfulladok. Kinyitottam a számat, hogy kiáltsak, de csak véres hab jött ki. A falba kapaszkodtam és repülni akartam, de a fejem mindig oldalra billent és hallottam, amint a padlóra esik, mint Mannie feje, ugyanazzal a koppanással, mint mikor legördült az ölemből.

A fekete felhő lenyomott és én a padlón feküdtem, kezem és lábam felemelve, hogy elhárítsam. A halál felhője volt és üldözött engem. Aztán hirtelen hallottam, hogy valaki tompán kacag, ami minden oldalról visszhangzik. Újra és újra: "Halál..! Halál..!" A Sátán nevetése volt.

Mikor felébredtem, reggel volt. A nap megkísérelt áthatolni piszkos ablakomon. Még mindig a padlón feküdtem görcsösen összekuporodva, s hidegen. Első pillantásom a kezemre esett, amelyen még mindig ott ragadt a száraz vér.

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész