Olvassunk együtt!

Nicky Cruz: Bandavezérből prédikátor

Igaz történet 18 részben

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész

9. rész

POSVÁNY MOCSÁR

Három nappal húsvét előtt négyen egy templom előtt álltunk. Tudtuk, hogy a hívek ebben az időben sok pénzt áldoznak és be akartunk törni a templomba.

Egy rendőr átjött az őrségből, látva, hogy a vasrácshoz támaszkodunk.

"Tűnjetek el innen, ricoi tetvesek!" - mondta.

Ottmaradtunk, karjainkat átvetve a rácson, kifejezéstelen szemekkel bámultunk rá. Megismételte: "Azt mondtam, el kell innen tűnnötök!" A többi fiú elment, de én maradtam. A rendőr rám nézett: "Menj, tűnj el, piszkos alak!" -, s elővette a gumibotját, mintha verekedni akarna.

Leköptem. Ő ütött és én elhajoltam úgy, hogy a rácsot találta el. Aztán ráugrottam, ő pedig elkapta a nyakamat. Bár kétszer olyan nagy volt, mint én, de meg akartam ölni. Éppen a késem után nyúltam, mikor észrevettem hogy a revolvertáskáját nyitja és segítségért kiált.

Gyorsan két lépést hátráltam és felemeltem a kezem: "Megadom magam!" Az őrségről rendőrök rohantak oda. Megfogtak, s bevittek az őrszobára. Az, akivel birkóztam, az arcomba vágott. Éreztem, hogy véres az ajkam.

"Ön nagy, erős, és revolvere van, de belülről mégis gyáva, éppúgy, mint a többiek" - mondtam.

Még egyszer odavágott és úgy tettem, mintha elájultam volna és leestem a padlóra.

"Állj fel, te piszkos disznó! Most egyszer és mindenkorra elküldünk." Mialatt egy másik helyiségbe vittek, hallottam, amint az őrök azt mormolják: "A fiúnak csakugyan elment az esze, be kell zárni mielőtt megöl valakit." A rendőrök már sokszor elfogtak, de még sohasem csuktak be. Senki se mert ellenem nyilatkozni, mert tudták, ha újra kiszabadulok megölöm őket, vagy a Mau-k teszik meg értem.

Ezúttal átvittek a város másik szélére és egy cellába dugtak. A felügyelő meglökött, mikor beléptem az ajtón és én megfordultam és két kézzel megragadtam. Kihúzott a folyosóra és egy másik alkalmazottal együtt jól elvertek.

"A fickóval csak akkor bírunk, ha kiverjük az ördögöt belőle!" - mondta az egyik. "Ezek mindnyájan piszkos disznók. Egy egész fogház van tele velük, négerekkel meg puertoricoiakkal és izékkel, rossz lányokkal. Te is éppen olyan vagy mint azok, és ha kilógsz a sorból, téged is úgy kezelünk, hogy a végén inkább már a halált kívánod, sem hogy az életet." Újra belöktek a cellába és a kemény padlón feküdve átkoztam őket.

"Oké, fiú" - mondta egy rendőr, mikor becsukta az ajtót - "Miért nem állsz a lábadra, hogy táncolj nekünk egy kicsit?" Ajkamba haraptam és nem válaszoltam. De tudtam azt, hogy meg fogom ölni, mihelyt kiszabadulok.

Másnap a felügyelő a cellámba jött. Ahogy kinyitotta az ajtót megragadtam és nekivágtam az átellenben lévő cellának. Erre a kulcscsomójával fejbevágott, s a vér elöntötte az egyik szememet.

"No, csak verjen nyugodtan tovább" - kiáltottam neki -, de egy napon elmegyek a házába s kiirtom a családját! Meg fogja látni!" Csak egy csekélységért helyeztek vád alá: ellenállás az elfogatás alkalmával, ellenszegülés az egyik alkalmazottnak. Helyzetemet a fegyelmezetlenséggel csak rontottam.

Kihallgatásom a következő héten volt. Megbilincselve vezettek a bíró elé, aztán leültettek egy székre, míg a rendőr felolvasta a vádat.

"Igen" - mondta a rendőr - "harmadszor áll ez előtt a bíróság előtt. Azonkívül 21-szer volt elfogva és bűnei a rablástól a gyilkossági kísérletig terjedtek." A bíró rám nézett: "Mennyi idős, fiatalember?" Hintáztam a székkel és a padlóra néztem. "Álljon fel, ha magával beszélek" - folytatta a bíró. Felálltam és ránéztem.

"Azt kérdeztem, hány éves?" - ismételte. "Tizennyolc" - feleltem.

"Tizennyolc éves és 21-szer fogták el és harmadszor áll bíróság előtt. Miért nincs a szüleinél?"

"Puerto Ricoban vannak" - mondtam.

"És itt kivel lakik?"

"Senkivel. Nekem nem kell senki. Magamnak élek."

"És mióta él egyedül?"

"Mindig, mióta három évvel ezelőtt New-York-ba jöttem."

"Kérem," - avatkozott bele a rendőr - "semmirekellő. Ő a Mau-Mau-k főnöke és tőlük ered az összes zavargás a környéken. Még sohasem láttam olyan közönséges és ravasz fickót, mint ő. Olyan mint egy állat, vagy egy dühős, veszett kutya . Szeretném ajánlani, kérem, küldje börtönbe, míg huszonegy éves nem lesz. Addig talán újra rendet tudunk teremteni a környéken, ahol lakik."

A bíró a rendőrhöz fordult: "Ön azt mondja, hogy ez olyan mint egy állat, egy veszett kutya?"

"Úgy van, kérem. És ha ön futni hagyja, akkor valakit még megöl, mielőtt besötétedik."

"Igen, azt hiszem igaza van." - mondta a bíró és újra rám nézett. "De azt hiszem, legalább ki kellene találnunk, miért viselkedik úgy mint egy állat. Miért lett olyan gonosz? Százak állnak a bíróság előtt az ő fajtájából naponta és én azt hiszem, az államnak kötelessége, hogy törődjön velük. És én hiszek abban, hogy ebben a "veszett kutyában" lélek van, amit meg lehet menteni." Aztán újra a rendőrhöz fordult: "Nem gondolja, hogy nekünk meg kellene ezt próbálni?"

"Nem tudom, kérem" - mondta a rendőr. "Ezek a fickók az utóbbi két évben három rendőrt gyilkoltak meg és mióta azon a környéken szolgálatba vagyok, ötven másik gyilkosság történt. Csak az erőszakra reagálnak. Biztos vagyok benne, ha futni hagyja nemsokára újra el kell fognunk, de a kővetkező alkalommal már gyilkosságért."

A bíró a papírt nézte, ami előtte feküdt. "Cruz, nemde? Jöjjön ide, Nicky Cruz!" A bírói székhez mentem és a térdeim remegtek. A bíró az asztalra támaszkodva figyelt engem. "Nicky, nekem van egy fiam, aki körülbelül olyan idős mint te. Iskolába jár. Rendes házban, jó körülmények között él. Ő nem kerül nehéz esetekbe. Sportol és jó osztályzatokat hoz haza. Ő nem veszett kutya. és ezt annak köszönheti, hogy van aki szereti. Nyilván neked senkid sincs aki téged szeretne és te sem szeretsz senkit. Beteg vagy Nicky és én szeretném tudni az okát. Szeretném tudni miért tudsz te olyan nagyon gyűlölni. Te nem vagy normális, mint a többi ember. A rendőrnek igaza van. Te állat vagy. Úgy élsz és úgy viselkedsz, mint egy állat. Úgy kellene kezelnem téged, mint egy állatot, de én ki akarom találni, miért vagy ilyen. Elküldelek dr. Goodmanhez, a bírósági pszichológusunkhoz. Ő megvizsgál téged, és a végső határozatot meghozza."

Bólintottam. Nem tudtam, hogy szabadon engednek-e, vagy fogságban tartanak, de megértettem, hogy ő nem akar elítélni. Legalábbis nem most.

"És még egyet, Nicky" - folytatta a bíró -, "ha még egyszer ide jutsz, ha csak a legcsekélyebb, legkisebb panaszt is hallom rád, akkor meg kell értenem, hogy képtelen vagy megfogadni egy tanácsot és azonnal az elmirai táborba küldelek. Megértetted?"

"Igen, uram." - feleltem, s nagyon meglepődtem magamon. Első ízben volt, hogy én valakit "úr"-nak tituláltam. De ebben az esetben ez a szó látszólag magától jött.

Másnap reggel a cellámba jött a bíróság pszichológusa, dr. Goodman. Magas férfi volt idő előtt megőszült halántékkal és nagy sebhellyel az arcán. Az inggallérja gyűrött volt és a cipőjét por fedte.

"Megbízást kaptam, hogy az ügyeddel foglalkozzam" - mondta és leült az ágyamra keresztbe vetett lábakkal.

"Ez azt jelenti, hogy egy időt egymással kell eltöltenünk."

"Biztos hosszú, ahogy ön gondolja."

"Hallgass ide, fiú! Naponta 20 magadfajta fiúval kell beszélnem. Tehát meg se próbáld a csőrödet rajtam köszörülni, mert baj lesz belőle."

Kemény tónusa megszívlelendőnek látszott, még is tovább gúnyolódtam: "Esetleg az egyik legközelebbi estét szívesen töltené a Mau-Mau-knál?" Még mielőtt megmoccanhattam volna elkapott az ingemnél fogva és majdnem a magasba emelt: "Legényke, hadd mondjak valamit. Négy évig voltam a gangban és három évig tengerész, mielőtt tanulni kezdtem volna. Látod ezt a sebet?" - megfordította a fejét, hogy láthassam a sebet mely az arcától a nyakáig futott. "Ezt gangban szereztem, de miután hat másik srácot egy baseball ütővel majdnem agyon vertem. Ha te itt a nagyot akarod játszani, rossz helyre kerültél!" Ellökött magától. Megbotlottam és leestem az ágyra. Aztán köptem egyet a padlóra és nem szóltam többet.

A hangja újra a szokott volt mikor azt mondta: "Holnap reggel a Bear Moutains-be utazom. Eljöhetsz velem és közben cseveghetünk." A következő napot teljesen a pszichológusommal töltöttem. Kiutaztunk a városból, New-York állam felső részébe. Első ízben hagytam el az aszfalt dzsungelt, mióta Puerto-Ricoból eljöttem. Ámbár bizonyos felindulást éreztem, szófukar maradtam és arrogáns, amikor dr. Goodman kérdezett.

Rövid ideig egy kórházban voltunk, aztán elvitt egy állatkertbe. Elmentünk a ketrecek előtt s vizsgálgattam a bennük lévő állatokat, melyek a rács mögött fel-alá járkáltak.

"Tetszik az állatkert, Nicky?" - kérdezte.

"Ki nem állhatom őket" - feleltem és elfordultam a ketrecektől.

"Úgy? De miért?"

"Gyűlölöm ezeket a büdös állatokat, amelyek ide-oda mászkálnak folyton és ki akarnak menni."

Leültünk egy padra és beszélgettünk. Dr. Goodman elővett egy noteszt és megkért, hogy rajzoljak neki néhány képet. Lovat, tehenet, házakat. Rajzoltam egy házat, nagyon nagy ajtóval.

"Miért csináltál a háznak olyan nagy ajtót?"

"Hogy a bolond doktorok be tudjanak menni rajta" - feleltem.

"Ezt nem hiszem. Más feleletet adj."

"Na jó. Hogy gyorsan ki tudjak szabadulni, ha valaki mögöttem van."

"A legtöbb ember olyan ajtót rajzol, amelyiken be tud menni."

"Én nem. Én nem be, hanem ki akarok menni."

"Most rajzolj egy fát" - mondta.

Rajzoltam egy fát, aztán gondoltam, hogy nem ér a fa magában semmit, és rajzoltam egy madarat a tetejére.

Az orvos megnézte a képet. "Szereted a madarakat, Nicky?" - kérdezte.

"Gyűlölöm őket."

"Úgy látom, te mindent gyűlölsz."

"Igen, talán. De a madarakat a legjobban."

"Miért?" - kérdezte.

"Mert szabadok?"

Távolról mennydörgött. Ez az ember kezdett megfélemlíteni a kérdéseivel. Vettem a ceruzát és lyukakat fúrtam a madáron keresztül.

"Így. Nem kell most már többet rágondolnia. Megöltem."

"Azt hiszed, hogy mindent, amitől félsz, eltörölhetsz a világból, ha megölöd őket?"

"Minek tartja ön tulajdonképpen magát?" - folytattam - "Azt hiszi, hogyha néhány hülye képet rajzoltat velem és egy pár kérdést feltesz, akkor már mindent megtud rólam, mi? Nem félek senki emberfiától, de mindenki fél tőlem! A Püspökök tudnának egyet-mást mesélni rólam, kérdezze hát meg őket egyszer! Egész New Yorkban nincs olyan gang, amelyik a Mau-Mau-kal harcolni tudna. Nem félek senki emberfiától!" - a hangom egyre élesebb lett, mikor most előtte álltam.

Dr. Goodman jegyzetelt. "Ülj, nem kell felvágnod." - mondta.

"Hallja maga! Ha továbbra is rajtam lovagol, hamar hulla lesz!"

A mennydörgés hangosabb lett, amint reszketve álltam előtte. Dr. Goodman rám nézett és mondani akart valamit, de esőcseppek hullottak noteszára. Megcsóválta a fejét.

"Menjünk inkább haza, mielőtt megáznánk" - mondta.

Becsaptuk magunk mögött a kocsi ajtaját, mikor az első esőcseppek csapkodni kezdték a szélvédőt. Dr. Goodman sokáig hallgatva ült, mielőtt elindultunk volna. "Nem tudom, Nicky" - mondta - Igazán nem tudom".

A hazautazás borzalmas volt. Az eső szakadatlanul hullott a kocsira. Dr. Goodman egy szót se szólt. Az a gondolat kínzott, hogy újra be kell mennem a cellába. Nem tudtam elviselni, hogy be legyek zárva, mint egy vadállat.

Az eső elállt, de a nap már lement és most egyforma háztömbök százai mellett mentünk el. Úgy tűnt, mintha mind mélyebbre süllyednénk a mocsárba. Ki akartam szállni és elszaladni, de a börtön helyett a Green Streetre hajtott dr. Goodman.

"Nem visz a börtönbe?" - kérdeztem csodálkozva.

"Nem, én dönthetek arról, hogy bezárjanak ill. szabadon engedjenek. És én úgy vélem, a börtön nem tenne jót neked."

"Hogy érti ezt doki? Reménytelen esetnek tart?"

"Nem érted, mire gondolok. Azt hiszem nincs olyasmi, ami neked jót tenne."

"Végre egy véleményen vagyunk" - nevettem.

Megállította a kocsiját. "Évek óta olyan fiúkkal foglalkozom, mint te, Nicky. Magam is laktam gettóban. De még sohasem láttam olyan kemény és hideg, vad srácot, mint te. Te mindent gyűlölsz és mindentől félsz, ami a biztonságod érinti. Ez a tény észre téríthetne téged és ezért most átengedlek a félelmednek."

Kinyitottam az ajtót és kiszálltam.

"Tőlem akár a pokolba is mehet doki! Nekem sem magára sem másra nincs szükségem."

"Nicky!" - mondta, mikor már távolodtam a kocsitól - "Egészen nyílt akarok lenni veled. Ha mihamarabb nem változol meg, nagyon hamar a börtönbe, villamosszékbe és a pokolba jutsz!"

"Akkor ott viszontlátjuk egymást!" - mondtam.

"Hol?" - kérdezte.

"A pokolban." - magyaráztam nevetve.

Csóválta a fejét és elment. Az utca sarkán álltam, kezem az esőkabátom zsebében volt. Este hét óra volt és az utcák telve voltak névtelen arcokkal és siető lábakkal. Tempó...mozgás...sietés... Úgy éreztem magam, mint egy falevél az emberiség tengerében, ahol a saját értelmetlen szenvedélyeim hullámai ide-oda sodornak. Néztem az embereket. Mindenki mozgott, úgy látszott, mintha mindenkinek valamilyen célja lenne. Hűvös májusi szél volt. Körül vette a lábamat és mintha belülről fagyasztott, dermesztett volna meg.

A pszichológus szavai visszhangzottak a fejemben, mintha egy hanglemez játszotta volna újból és újból: "Ha hamar meg nem változol, nagyon hamar börtönbe, villamosszékbe és a pokolba jutsz." Ezelőtt még sohasem vizsgáltam meg magam. Legalábbis nem igazán. Igen, a tükörben szívesebben nézegettem magam. Mindig tiszta fiú voltam, ami ezen a vidéken a puerto ricoiakra nézve némileg szokatlan volt. A gang többi tagjaitól eltérően vigyáztam a ruhámra. Nagyon szerettem inget, lehetőleg színeset és nyakkendőt hordani. A nadrágom mindig vasalt volt és az arcomat kezeltem mindenféle krémmel és arcvízzel. Sohasem dohányoztam sokat, mert az rossz leheletet okozott.

De belsőleg hihetetlenül piszkosnak éreztem a lelkivilágomat. Az, akit a tükörben láttam, nem az igazi Nicky volt. És az a Nicky, akit jelenleg vizsgáltam, piszkos, züllött és elveszett, elkárhozott volt.

John papánál dübörgött a zeneszekrény. A legtöbb fiú, aki előtte állt, telítve volt. Ez volt az igazi Brooklyn, ez volt az igazi Nicky.

A Green Streeten át a lakásomhoz mentem. Az újságok az üzletek előtti állványokon lobogtak. Üres konzerves dobozok és összetört üvegek hevertek az utcán. Zsíros ételek szaga terjengett a levegőben és a rosszullét környékezett. A talaj reszketett a lábam alatt, mikor a magasvasút eldübörgött és eltűnt a sötétbe.

Utolértem egy idősebb asszonyt. Alacsony, vékony teremtés volt. Feje köré tekert fekete sálja alól kilátszott vöröses-sárgás festett haja. Mintegy hat számmal nagyobb régi tengerész kabátot hordott. Vékony lábszárai a fekete harisnyában olyanok voltak, mint a gyufaszálak a cipőben.

Gyűlöltem őt. Szimbóluma volt életem minden szennyének, piszkának. Már nyúltam a késem után, ezzel nem tréfáltam. Latolgattam, milyen erővel kell beledöfnöm, hogy a kabáton keresztül a hátába menjen. Elképzeltem, ahogy a vér azonnal az utcára csöpög, s ez kellemes érzést szerzett.

Ebben a pillanatban egy kiskutya jött elő az utcán és az asszony kifejezéstelen szemekkel nézett utána. Megismertem a szomszédba lakott, kiöregedett prostituált volt. Láttam rajta, hogy telítve volt.

Elengedtem a kést és újra magammal foglalkoztam. Miközben megelőztem az asszonyt, láttam, hogy egy léggömböt néz, amit a szél kergetett.

Léggömb! Először az úttestre akartam futni és széttaposni. Gyűlöltem! De mennyire gyűlöltem! Szabad volt!

Hirtelen nagy részvét töltött el. Azonosítottam magam ezzel az ostoba léggömbbel. Különös, hogy a legelső részvétindulatom egy élettelen tárgyra irányult, amit a szél ide-oda dobált.

Ahelyett, hogy széttapostam volna, igyekeztem lépést tartani vele. Ebben a környezetben egészen elhibázott dolog volt egy léggömb. A járdán mindenféle szeméthalmazok, mindkét oldalon hatalmas, omladozó házfalak és mindezek közepette volt egy piros léggömb, amit a szél láthatatlan ereje hajt tovább.

Mi volt ebben az ostoba léggömbben, ami engem annyira érdekelt? Meggyorsítottam a lépteim nem akartam elmaradni tőle. Reméltem, nem fog hamar szétpukkadni. És még más is. Olyan érzékeny volt, túlságosan tiszta. Túl finom és gyenge volt ahhoz, hogy meg tudjon maradni ebben a pokolban.

Minden esetben, amikor magasra ugrott és vissza esett újra az aszfaltra, elakadt a lélegzetem. Vártam a végső, elkerülhetetlen robbanást. De a léggömb folytatta himbálódzó útját. Azt gondoltam: "Talán megmarad. Talán a háztömbök végéig sodródik, aztán a parkban végzi, de talán akad még számára valami lehetőség." Aztán a parkra gondoltam, erre a bűzös, ápolatlan parkra. És ha csakugyan elér odáig? Az se neki való. Nekiütődik a rozsdás kerítésnek, s vége. És ha a kerítésen át mégis beljebb kerül, ráesik valami hegyes ágra és szétpukkad. Vagy ha esetleg valaki felemeli és hazaviszi - gondoltam - élete végéig egy bűzös lakásba zárva kell lennie. Nincs remény a számára és számomra se.

Egy rendőr autó jött az utcán. Még mielőtt felocsúdhattam volna gondolataimból, halottam a pukkanást, ahogy a léggömb landolt a kerekek alatt. A kocsiban nem is tudták, mi történt. Utánuk akartam futni és ordítani: "Ti piszkos zsaruk! Nem tudtok vigyázni?!" Meg akartam őket ölni, mert átgurultak felettem. Elgázoltak engem.

Minden élet elszállt belőlem. Álltam az utcasarkon és néztem az utat. A léggömbből már semmi sem látszott. Belenyomódott a szemétbe és része lett a szemétnek.

A házam előtt leültem a lépcsőre. A vén prostituált előttem surrant el és eltűnt a sötétben. A szél még mindig fújt és papír, piszok forgott előttem. Felnéztem. Én, Nicky! Féltem! Kezembe hajtottam a fejem és azt gondoltam: dr. Goodmannak igaza van. Számomra nincs több remény, csak még a börtön, a villamosszék és a pokol.

Aztán minden közömbös lett számomra. A gangek feletti uralmat visszaadtam Izraelnek. Számomra nem volt többé reménység. Nyugodtan olyanná lehettem, mint a többiek, a tű után nyúlhattam. Elfáradtam. Nem akartam többé futni. Mit mondott nekem a bíró? Mire van szükségem? Szeretetre!? De hol talál az ember szeretetet a mocsárban?

Bevezető | 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 9. | 10.
11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | 17. | 18. rész